SZÍNHÁZ

KÍSÉRTETEK

Centrál Színház

Egyes vélemények szerint a részvétel és a távolságtartás szándéka olvasható ki Ibsen: Kísértetek (1881, angol címe: Ghosts, fordította: Kúnos László) című darabjában azáltal, hogy felvállal olyan kérdéseket, mint a szifilisz, örökletesség, élettársi viszony, incesztus lehetősége, szabad gondolkodás, a nők és férfiak erkölcsileg azonos megítélése, a család, a szülői tekintély vagy a vallás megkérdőjelezése.

„Ha a Kísértetek cenzúratörténete nem is magyarázza a darab utólag betöltött szerepét, azt azért mindenképp érzékelteti, hogy milyen provokatív volt egykor” – olvashatjuk.  (http://www.litera.hu/hirek/kisertetek, letöltés: 2018. 11. 02.)

A színmű azt a családi életet mutatja be, amelyben a feleség példás áldozattal és tűréssel kicsapongó férje oldalán maradt, s egy testi-lelki nyomorúságra ítélt, „mérgezett vérű” fiúnak adott életet. Ezzel pedig a Kísértetek maradandóságát éppen Alvingné alakjának köszönheti. A múlt feltáruló következményei fogaskerékszerűen egymásba kapcsolódnak, helyet adva az akkoriban népszerű örökléstannak is. Ibsen drámája két múltbeli eseményt jelöl meg a tragédia eredőjeként, és mindkettő Heléne Alving döntésének eredménye. Családja unszolására vagyonért, társadalmi tekintélyért feleségül ment Alving kamaráshoz (vagy itt: kapitányhoz), bár mást szeretett; a számára megalázó házasságból elmenekült ugyan, de Manders tiszteletes (itt: nagytiszteletű úr – Gáspár Tibor) rábeszélésére ismét visszatér férje mellé, még fia is születik, igaz, őt már hétévesen kimenekíti férje erkölcstelen életéből, amit ő minden erejével, és a jelek szerint eredményesen takargat. Heléne Alving (Básti Juli) a tragédia főszereplője és előidézője egyben. Osvald (Ódor Kristóf) sorsa a sivár élettani determinizmust példázza, vele már csak megtörténnek az események a drámában; Alföldi Róbert rendezésében azonban nemcsak előre beszerzi a halálos adag morfiumot, hanem felkészül az eutanáziára is.

Mindez Heléne Alving lázadása, mert „erkölcstelen”, szabadelvű olvasmányai hatására már kívül áll a társadalmi egyezményeken. Fiatalkori szerelme, Manders lelkész naiv, vagy inkább látszat-tisztaságát, a vallásosságából fakadó tévedéseket ugyanolyan szomorú tisztánlátással méri le, mint halott férje durva, szennyes életét. És mikor a beteg Osvald feleségül venné saját féltestvérét, Reginát, Alving kamarás törvénytelen lányát (Regine Engstrand – Ágoston Katalin), Heléne Alving odaveti az elképedt Mandersnek: végül is mindnyájan ilyen vérfertőző kapcsolatból születtünk.

Pontosan érezzük, hogy végül mindez csak a halálba vezethet.

A kiérlelt előadás vége még megrázóbb – az óceán szürkés-fehér háttérrel, előtte az újra rohamot kapott fiú tátott szája, a halálos adag morfiummal tele kisüveg… és az anya arca, amikor és ami után beletöltötte fia szájába, teljesítve annak egyetlen kérését.

A díszlet rögtön szembetűnő, sejthetjük, hogy az egymásba illeszkedő óriási, egyébként dekoratív fakeretek, legbelül az ajtóval sorra le fognak omlani – ehhez persze sok zsinór is kell, a leengedett, olykor ledöntött keretek szaporodásával növekvő zsinórok egyre inkább nehezítik a színészi játékot. Ugyanakkor az egyes leomlott keretek érdekesen behatárolják a játékteret, vagy éppen asztalul szolgálnak. A díszlet ezen kívül olykor két darab szék összesen. (Díszlettervező: Kálmán Eszter.)

A nagytiszteletű úr egyre kevésbé nagytiszteletű, válaszai nincsenek a bűnökre, folyton az apát (Engstrand – Gáspár Sándor) emlegeti (a lány sorsát jól elintézendő) akkor is, amikor már tudja, hogy az egyébként tehetséges és tisztességes (!), bár kissé részeges asztalos nem a lány igazi apja.

Manders képes felgyújtani a menhelyet, más kérdés, hogy ez előre sejthető, hiszen látványosan és hangsúlyosan rábeszéli az asszonyt: ne kössenek rá biztosítást. Erre is ezer oka van, a „köz” véleménye persze mindenek előtt. Végül felmerül benne, hogy a tűzeset miatti vizsgálat eredménye rá nézve kétséges… bár túl sok kétsége mégsem lehet, hiszen beígéri a pénzt az asztalosnak a matrózok menhelyére — elhiszi, hogy az asztalos valóban erkölcsös menedékhelyet alapít a megfáradt matrózoknak, ami így nevelt lányának is végső menedék lehet, ha mégsem jön be az „üzlet” akár a nagytiszteletű úrnál, akár a városban másoknál.

Az bizonyos, hogy a tiszteletes egyáltalán nincs azonos súlyban az asszonnyal még bátorságban sem, amivel az asszony nyilván már régen tisztában van.

Látszat és valóság; a társadalmi nyomás ereje, meg régi szerelme, a tiszteletes is a romlott házasságban maradásra szorítja. A fiú halálos, kilátástalan betegsége mégis meglepi az anyát, akkor még nem volt tudott dolog (talán), vagy ő nem tudta, hogy a férje beteg (volt)? Nem tudjuk, miben halt meg a kicsapongó férfi, csak azt, hogy már 10 éve – vélhetően elég korán.

Csaknem a legvégén Helene ráébred, szerinte ő tehet arról, hogy a férje „csapodár” volt, és más nőtől, jelesül a cselédlányuktól született még gyerek is. Abban azért nem lehetnénk oly biztosak, hogy a feleség „hibázott”, hiszen egy meglehetősen narcisztikus embert írt le az asszony, ők nem a feleségük miatt azok, no meg Alving már azelőtt is csapodár volt, hogy Helene hozzáment, csak ezt vagy nem tudták, vagy nem akarták tudni. Vagy hitték, hogy majd megváltozik…

Hosszasan lehetne még elemezni, az előadás annyira tömören felvet száz másik kérdést: a vadházasságot, a művészi szabadságot, a hétéves fiú elküldését és idegenben (iskolákban) neveltetését, mégis szoros kapcsolatát anyjával. Az anya nem akarta, hogy Osvald örököljön apjától, az örökölhető összegből építtette egyébként a menhelyet, melyet férjéről kívánt elnevezni. Ezzel lezárva végképp a múltat, fiával megélni a jövőt. Helene csalódása így többszörös.

Ugyancsak fontos szál a cselédlányként nevelt féltestvér, Regine, aki határozott, kimért, kellően számító. Ezt Osvald vagy már tudta, vagy nagyon gyorsan felmérte, de neki is célja volt vele – feltételezte, hogy Regine nemcsak hozzámegy, bár ő beteg, de simán beadja neki a halálos adag morfiumot is, így nem kell majd anyját beavatnia. A lány azonban beteghez nem kötné az életét, így Osvald kénytelen mégis az anyjához fordulni: vegye el életét az, aki adta (és nem Isten). Anyja pedig ezt látványosan megteszi, végképp egyedül maradva. A fiú várható korai halála után amúgy is egyedül maradt volna…

Nem az a fontos, hogy ma már hogyan gyógyítják a szifiliszt, meg kinek mi most a véleménye az eutanáziáról — bár ez utóbbi messze nem megnyugtató kérdés ma sem – hanem a látszat, a megfelelés, egy rossz házasság fenntartásának, palástolásának értelmetlensége. Az asztalos, mit sem tudva (?) nevelt lányának igazi apjáról, róla nevezi el majd a matróz menhelyet… Legyen egy kis humorunk is: ha az a matróz menhely mégiscsak mulató lesz, mint eredetileg tervezte, akkor megfelelő emberről nevezi el. Ahol lehet, igyekszünk derülni, de erre kevés alkalom adódik természetesen.

A rendezés nagyon lényegre törő a sivár, éppen ezért találó díszletek között, melodrámázni nincs idő, gondolkodni is inkább utólag tudunk az egészről, meg az életről. Rossz, méltatlan kapcsolatok fenntartásáról. Öröklött betegségekről. Alamusziságról, kenetteljes szavak mögé rejtve – amíg lehet. De amikor már nem lehet, van, akit ez sem zavar, mint itt a lányt, aki most már – kényszerből, igaz, de – mindent tud, mégis elmegy a nagytiszteletű úrhoz. Ha nem ő, akkor meg majd más befogadja.

Básti Juli pedig akkor a leghitelesebb, amikor halk, visszafogott, új eszméket megismert asszonyként jelenik meg előttünk. Fia betegsége azonban nagyon is „belezavar” a lelkébe… hiszen boldog életre készült, a számára rémes múlt lezárásra, nem pedig temetésre.

Kiváló Helene fekete gyászruhája, és jellemző a többi öltözék is, beleértve Osvald kissé lazább művészöltözékét is. Jelmeztervező: Szakács Györgyi.

Szcenikus: Barkovics Zoltán.

Rendezőasszisztens: Hajós Eszter.

Básti Juli számára is valóban nagyszerű szerep, amit (természetesen) ragyogóan old meg, sőt: mai valóságunk is ott van szavai mögött, a gesztusaiban, a lelkében.

Bemutató: 2018. január 5.

Megtekintett előadás: 2018. november 1.

Budapest, 2018. november 4.

  

Györgypál Katalin