Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Nemzeti Színház

Vidnyánszky Attila lelkéből jövő rendezéseiről mindig nehéz írni, annyira a komplexitásra törekszik az előadás minden pillanatában. Ha pedig ez (szinte) meseszerű elemekkel ötvöződik, különösen. Márpedig Az ember tragédiájában sok ilyen elemet találunk, még ha nem is szoktuk így említeni. De annyi minden történik Ádám álmaiban, hogy alig követhető eredetiben is. Az előadás valóban álomszerű (mint Vidnyánszky több más rendezése), ahogyan a rendező ennek láttatását célul is tűzte ki.

A Nemzetinek ugyan óriási a hátsó színpada, most azonban leszűkült: a felső karzatról a nézőket felültették a hátsó színpadra és két oldalra, nagyjából a takarásba. Így körös-körül nézők ülnek, köztük történik a rengeteg óriási kavarodás, változás, színpadi füst és színváltások, egymás utáni képek, egymásba átúszva. Megkockáztatom, olykor illusztráció is a rengeteg mozgás, táncos jelenet (koreográfus: Bozsik Yvette).

Többször ugyan értjük Madách ismert mondatait, de még többször nem értjük a szöveget. A színészek gyakran szavalókórusként működnek ugyanis, és mintha szándékosan tolnák el időben tizedmásodpercekkel a szövegkezdéseket, nem is egyszerre halljuk őket. Amikor nagyon szükséges, akkor viszont igen hangsúlyos, és egy-egy hang hallatszik jól, ilyen a „Milliók egy miatt…” – nem is egyszer, vagy nagyon átütően az „Anyának érzem…” és az „arasznyi létünk”, no meg persze a leglényeg, az „Ember küzdj és bízva bízzál” mondanivaló. Az más kérdés, hogy ennyire mozgalmas előadásból nehezen szűrődik ki, mikor mi pontosan a „történelmi probléma”.

A Paradicsomban máris nagy a kavarodás a szárnyas alakok – angyalok – között –, Sinkovics Imre hangja is beúszik a többi között. Neve nem szerepel persze a szórólapon, vehetjük tisztelgésnek is egykori nagy alakítása előtt.

Sok fiatal színész kapott szerepet, akik színpadi mozgásban is gyakorlatot szerezhetnek.

Aki éppen nem játszik, általában fegyelmezetten leül a négyszögletes játékteret, színpadot övező hosszú pad szerű építményre. A színpadot pedig egy óriási fém traverz uralja, széles hídján szinte mindig áll, jön-megy valaki („angyal”), felmásznak és leereszkednek egyik-másik oldalon. Nem kell tudni azt sem, éppen ki van fenn és miért, vehetjük jelzésnek is, miszerint az „égből” mindig figyel valaki.

A traverz előre-hátramozgatható, többször is megtette útját a síneken. Elöl pedig sok esetben óriási szőnyegek borítják a színpadot, amik olykor cserélődnek. Díszletervező: Olekszandr Bilozub.

Lucifer alakját sem egyetlen színész formálta meg, ami a szereposztásból már sejthető volt – de hogy éppen ki mondja Lucifer szövegét, nemigen volt tudható – kvázi nem is fontos ez sem.

Rengeteg hatásos zenebetét hallatszik. Ennek „felelőse” sem tudjuk, kicsoda. Sokféle, színes, egyetlen zongorától (ez élőben) a teljes zenekarig, közte gregorián, francia lelkesítő zene és minden más, ami éppen szükséges. Mindez persze a megfelelő, mozgalmas látvánnyal ötvöződik, néha óriási zászlókkal (keresztes lovagok, vagy a francia forradalom esetén). Olykor végképp alig követhető, mi minden történik egyszerre a színpadon, Marat vérfürdős kádban található a nagy kavarodástól oldalt elkülönülten, szintén inkább csak jelzés értékűen. Így Ádám és Éva alakja sem annyira hangsúlyos a nagy egészben.

Több szereplő azonban mégiscsak kiemelkedik rajtuk kívül a nagy tolongásból. Így a Fáraó, Péter apostol, vagy Kepler. A madáchi színekkel azonban elég szabadon gazdálkodott a rendező (és a dramaturg: Verebes Ernő), de ahogyan más részletek, ezek sem túl fontosak – a történelem menetének egészét látjuk inkább (már ha a történelemnek van menete ténylegesen). Egyes színek szinte egymásba olvadtak, sőt, minta visszatértek volna (ókoriak), így például már alig említendő nüánsz, hogy a gladiátorok egymást-öldöklése fokozatosan átalakul birkózássá.

A díszletek mellett nagyon fontos a színpad szintjének gyakori változtatása, így lehet belső süllyesztett teret nyerni, vagy éppen kiemelni a tömegből részleteteket, szereplőket. A sok látványosság lassan túl fárasztóvá vált, pontosabban teljesen egyéni, kiből mi vált ki érzelmeket. Minden esetre az bizonyosnak tetszik, hogy a szinte legvégi eszkimó-jelenet, pontosabban a többi, még megmaradt néhány, de a fókák számához képest még túl sok ember kiirtásának kérése mellbevágó.

A játékidő tisztán kb. 3 óra 40 perc, ami önmagában sem kevés (közte 1 szünettel). Az előadás dinamikája inkább gyors, nehezen követhető (a beszédről már szóltunk). Tele impulzussal – mint ahogy a fiatalok világa is. Hiszen elsősorban számukra készült az előadás.

Fontos momentum az is, hogy Ádám először bizony rosszul – azaz nagy félelemmel – fogadja Éva közlését az anyaságról. Ahogyan az elején a paradicsomi idillt is nehezen képzelhettük el a nagy mozgalmasságban, huzavonában és vitában az angyalok és az Úr között, itt sem lett volna „életszerű”, ha Ádám azonnal üdvrivalgásban tört volna ki, hogy apa lesz.

A színpadképet hol nagyon fegyelmezett tömegjelenet uralja, hol látszat-káosz – természetesen minden szereplő pontosan tudja a helyét, pontos a mozgás is, csak nekünk tetszik káosznak –, hol körbe-körbemasírozás (londoni szín) fantasztikus összevisszaságban (szabad kapitalizmus van), közben tanúi lehetünk szinte mellesleg a nyomtatott újság megjelenésének is, vagy a sok öngyilkosságnak… Máshol pedig csak néhány szereplő uralja a teljes színpadot. A szövegmondás és a rengeteg mozgás harmóniáját megteremteni, kivitelezni is nehéz.

Jelmez-kavalkádot láthatunk a szó szerinti Ádám-kosztümtől (természetesen Ádám – Berettyán Sándor és Éva – Ács Eszter a kezdetkor – ami kissé feleslegesnek tűnik, hiszen arra is vigyázniuk kell, le ne essen a takaró, ami aztán mégiscsak lehullik) – a Fáraó aranyos öltözékéig, pápa, apostol, Kepler, Robespierre-Danton, arisztokraták stb. öltözéke teljes stílus-felvonulása tűnik szemünkbe, ha egyáltalán tudjuk követni. Sok szereplőt azonban jellegtelen barnás öltözékbe bújtattak. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias.

Az előadást végigkíséri a Föld szelleme, picit gyenge hanggal a túl nagy zajongásban (Nagy Mari).

Felvetődik az előadásban is: az egyén egyáltalában kiismerheti-e magát a történelemben? (A válasz persze a „nem”, vagy az „alig”).

A szereplők közül kiemelkedik: Csurka László, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Rubold Ödön, Schnell Ádám, Szabó Sebestyén László, Szalma Tamás m.v., Tóth Auguszta.

Játszanak még: Berettyán Nándor, Herczeg Péter, Mátyássy Bence, Mészáros Martin, Nagy Márk, Szép Domán,

valamint a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának II. éves színész hallgatói: Bocskai Virág, Dánielfy Gergely István, Gulyás Gabriella, Hege Veronika, Horváth Márk, Kárpáti Barnabás, Kecskés Alexisz, Kovács Vecei Fanni, Móczár Bence István, Pál Péter, Pertics Villő Virág, Petike Áron, Posgai Márton, Sikó Koppány, Szeri Martin, Tar Dániel, Tary Patrícia, Urbán-Szabó Fanni.

„Mindent elmondtunk, és semmit sem mondtunk el”. Meg kell nézni – felkészülve lelkileg és fizikailag is a mozgalmasságra, látványosságra, némileg elszakadva Madáchtól is (hiszen a honlapon külön jelzik: az előadás Madách műve alapján készült).

Bemutató és megtekintett előadás: 2018. október 19.

Budapest, 2018. október 22.


Györgypál Katalin

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©