SZÍNHÁZ

BÍBORSZIGET

Pesti Színház

Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1871–1940) már nem volt fiatal, amikor drámákat kezdett írni. Korábban orvosi tanulmányokat folytatott, az I. világháborúban frontszolgálatot teljesített, és 1921-ben már Moszkvában találjuk újságíróként. Az újságírásból hamar színdarabírás lett, de ez nem volt zökkenőmentes. Színdarabjait ugyanis (Menekülés, Zoja szalonja, Bíborsziget) maga Sztálin tiltotta be, szovjetellenesnek minősítve Bulgakov drámáit. Ezek a szatirikus vígjátékok metsző iróniával szólnak a közerkölcsökről, bírálják a sztálini félelmes diktatúrát, persze nem nyíltan, hanem ahogyan akkor lehetett: groteszk jelenetekkel, iróniával, burleszk elemekkel. Egyébként is, Bulgakov „útitárs” író, aki komor színekkel festi a valóságot, felnagyítva ábrázolja a kezdeti szocializmus nehézségeit. Meg kellett büntetni merészségéért.

A Bíborsziget (1928) cselekménye színház a színházban játszódik, mondhatnánk, belterjes színdarab, mert arról szól, hogyan kerül sor egy rögtönzött próbafolyamatra, hogyan lehet egy színdarabot egyetlen próba alatt előadásra képessé tenni. Na, természetesen, mindez túlzás, de korántsem lehetetlen. Arról van szó, hogy a Jules Verne írói álnéven publikáló „háziszerző” új darabját meg kell mutatni Szavva Lukics cenzor elvtársnak engedélyezés végett, mivel másnap elutazik nyaralni. A muszáj nagy úr ilyenkor, és Szenyovics színházigazgató, aki a köpönyegforgatás és talpnyalás eleven megtestesülése, minden lehetséges módon kiszolgálja  feljebbvalóinak kívánságait, de ugyan mit is tehetne, hisz a színház léte attól függ, engedélyezik-e felülről a következő darabot?

Jules Verne (valódi nevén Vaszil Demagogol) új darabja egy lakatlan szigetre visz el bennünket, ahol bennszülöttek harcolnak egymással, aztán a gyarmatosítók közbeszólnak, és felborul az eredeti forgatókönyv, a szerző – aki maga is szerepel saját darabjában – kénytelen változtatni időnként eredeti elképzelésén. Minden összekeveredik, csak kapkodjuk a fejünket, ki kit játszik, mikor miként öltözik át s változik egy másik figurává, hol bennszülött, hol fehér rabtartó. Megkockáztatom, hogy maga a cselekmény, ami a Bíborszigeten játszódik, nem is érdekes, lehetne akármi más történet, az éppúgy szolgálná a darab egészének fricskáját. De mi is ez a fricska?

A bemutatandó darabnak a cenzor tetszését kell megnyerni, de hogy majd mi fog neki tetszeni és mi nem, azt előre nem tudja sem író, sem színigazgató, csak tapogatóznak. És mi lesz a végén? Szavva Lukics cenzor elvtársnak nem tetszik a darab, mert nincs pozitív kicsengése, ezért nem engedélyezi a játékot. Aztán csinálnak pillanatok alatt rendelésre olyan pozitív kicsengést, hogy a szigorú cenzor nem tehet mást, áldását adja. Miért is olyan nagy dolog ez, és mi adja a dolog feszültségét, ami kuncogást involvál, jóleső mosolyt varázsol a nézők arcára? A cenzor kísértetiesen hasonlít a rettegett Sztálinra: lenyalt haja, óriás sörtés bajusza, zöldes barna zubbonya felkelti az illúziót a „nagy organizátor” személye iránt.

A szatírát Elbert János fordítása alapján „Vecsei H. Miklós és a társulat” írta színpadra, Hegedűs D. Géza rendezte, láthatóan minden közreműködő jól szórakozott, s igyekezett, hogy mi, nézők is jól szórakozzunk. A sokféle helyszínt volt a legnehezebb megoldani, a színigazgató irodája már csak a függöny előtt fért el állandóan csörgő telefonjaival. A színpad üresen is díszletnek számít, hiszen ez az alaphelyszín, majd jön a sziget érzékeltetése evezős csónakkal, tűzhányóval, angol pub, teázó, kártyázó kliensekkel (díszlet-jelmez: Gadus Erika), a jelmezek is sokfélék. Van szerep, amelyben 6–8-szor is ruhát vált a szereplő. Nem könnyű öltöztetni a vörös bőrű „óruszlim” bennszülötteket, a „pozitív” férfiakat és nőket, a törzsfőnököt és háremét.

Óriási szereplőgárda tülekszik a Pesti Színház pici színpadán. A gárdából két alakítás tűnt kivált emlékezetesnek. Orosz Ákos (Jules Verne=Demagogol) ezúttal is óriási energiákat felszabadítva, fáradhatatlan lelkesedéssel hozza a naiv írót (Bulgakov magát bújtatta el benne), felbuzdulása és letörése egyaránt hiteles. Fesztbaum Béla (Szavva Lukics) hamiskás mosolya, összehúzott szemöldöke kifelé sugallja a Sztálin-imázst, de hangjának kissé erőtlen volta elárulja, maga sem hisz abban, amit mond, ez mind csak „színház”. Hegyi Barbara (Ligyija és Lady Lowfat) dinamikus játékkal, széles mozdulatokkal hívja fel magára a figyelmet. Borbiczki Ferenc (IV. Megráncs, Hatefrász) ereje teljében hadakozik, Csapó Attila (ügyelő, papagáj), és Varju Kálmán (Bucov, Hali-Gali) kellemesen szórakoztat bennünket. Kern András (igazgató) már a többedik színigazgatót játssza színpadon – persze különböző szerzőktől –, de ezek igencsak hasonlítanak egymásra, szinte egyformák. Mondjuk, egyformán jók. Szerepeltek még: Dengyel Iván (Paralell), Puzsa Patrícia (szobalány, vadnő), Tóth András (Zümi), Csiby Gergely (Haka-Peszi), Szántó Balázs (Őne-Kiki), Darvasi Áron (e.h.) (súgó), Dinó Benjamin (e.h.) (Vologya), Rábaközi Gergő (e.h.) (Satnyov). Számos statiszta, színi növendék, zenészek tarkítják, színesítik ezt a kaotikus kavalkád-előadást. Utóirat: a valóság utánozza a színházat, mert a moszkvai Kamaraszínházban 1928-ban bemutatott Bíborsziget c. előadást 1929-ben tényleg betiltották.

Dramaturg: Balassa Eszter, zene: Márkos Albert, koreográfia: Berecz István, rendezőasszisztens: Szládek Kata.

Bemutató előadás: 2018. október 12.

Megtekintett előadás: 2018. október 20.

Budapest, 2018. október 25
                       

Földesdy Gabriella