Furcsa úgy
ülni egy
premier előadáson, hogy végig tudom a szöveget,
hiszen a „rongyosra hallgatott”
bakelit lemezről még mindig a fülemben csengenek a dalok,
de úgy gondolom, hogy
ezzel nagyon sokan voltunk így a közönség
soraiban.
1983-ban, 35 éve
robbant az életünkbe a rockopera (Szörényi Levente –
Bródy János), amely az ősbemutató
óta számos feldolgozást
megélt. Ezért újra színpadra
állítani, a töretlen népszerűsége
miatt egyrészt
hálás feladat, másrészt nagy
felelősség. A színház honlapja (sajnos
szórólappal
és műsorfüzettel nem találkoztam) szerint „az
előadás a történelmi háttér
helyett a mindenkori emberi tényezőkre helyezi a
hangsúlyt, a jól ismert
történet új értelmezését
keresve.” Az új értelmezés
keresésével nincsen gondom.
(Bár őszintén megvallva, én azt is el tudom
képzelni, hogy nem alakítanak az
eredeti darabon, hiszen az már a különböző
színészek és helyszín miatt is
máshogyan hat, és meghagyják az
értelmezést a nézőknek.) De azért volt
néhány
dolog, ami nekem nem tetszett. Zavaróan soknak éreztem a
Laborc halálán
hahotázó Sarolt és Asztrik képét,
ahogy a végső győzelmet ünneplő részegen
dülöngélő Saroltot sem tartottam
helyénvalónak. A mai korhoz közelebb
álló
jelmezek (jelmeztervező: Pattantyus
Dóra) néhol kifejezetten
jók voltak, de nem tudtam hová tenni Koppány,
az ősi pogány nyers erő képviselőjének
szőrmegalléros kabátját. Néhány
új
hangszerelést sem tartottam jónak. A
csatajelenetnél például a
géppuskalövések
hangjával tűzdelt rész egyáltalán nem
tetszett. Az én elképzelésemnek Istvánt
túlságosan gyengének mutatták. Az
előadás végén hulló színes
konfettiket is
idegennek éreztem. Sur, Solt, Bese cselszövő és
érdekember figuráival
kapcsolatban pedig azt éreztem, hogy „a kevesebb,
több lett volna”.
A negatívumokon
akartam gyorsan túl lenni, hogy sorolhassam a
pozitívumokat. A nagyon szép
színpadképek, a fények és az
árnyékok játéka is kiemelkedő. A
díszletnél
(díszlet: Cseh
Renátó) kifejezetten tetszett a
két hatalmas szobor és az ellentétük is, a
szép angyal, és a csúnya elhízott
szarvas (amikor először, csak oldalról az agancsot
láttam, azt gondoltam, hogy
a csodaszarvas az, de ez valami más volt), amelyek az
előadás során helyet
cserélnek; illetve a néhol ajtóként,
máskor Koppány halálára történő
betekintést biztosító ablakként
funkcionáló fény-feszület.
A koreográfia
(koreográfusok: Bodor Johanna, Lénárt
Gábor) látványos, magával
ragadó, az előadás erős pontja. Többször is
„sajnáltam”, hogy a főszereplőkre „kell”
figyelni, és nem tudok teljesen
összpontosítani a táncosokra. A
néptánc és a modern tánc elemeivel
kombinált
egység lenyűgözött. Külön
értékeltem, hogy nem csak a földszinti
nézőtérre
mentek le a táncosok, hanem az emelet lépcsőin is
megjelentek. Egyedi, de
érzésem szerint teljesen helyénvaló
gesztusként, megérdemelten a díszbemutató
tapsrendjénél az Igazgató nem a
színészeket, hanem a musical együttest mutatta
be név szerint.
A remek énekes
színészek közül a kedvenceimet szeretném
kiemelni.
Az este abszolút
legjobbja számomra a Tordát alakító Szomor
György volt, aki minden mozdulatában,
játékában és énekeiben is
végig
kiegyensúlyozott erős jelenléttel mutatta meg, milyen egy
szenvedélyes táltos.
A bámulatos testfestés csak erősítette ezt a
hatást.
Koppány, azaz Feke Pál, aki már más
különböző
produkciókban alakította Istvánt és
Koppányt is, csak azért csúszott nálam a
második helyre, mert a „Szállj fel,
szabadmadár” című dalt hallottam már tőle
szenvedélyesebben is. Lehet, hogy a meleg kabát fogta
vissza, de azt a tüzet
vártam volna tőle, amit a Tordával énekelt
duettjükben mutatott. A csodás hang
mellett nagyon tetszettek beszédes gesztusai is,
például ahogyan Istvánnal
szembeni vélt fölényét mutatta.
A bronzérmes
számomra Veréb Tamás,
István lett. Alázatos,
tehetséges színész, remek hanggal, de néha
kis bizonytalanságot éreztem nála.
Gubik Petra hangra nagyon tetszett,
de játékából hiányoltam azt a
finomságot, amely elképzeléseim szerint
Rékát jellemzi.
Siménfalvy
Ágota Sarolt szerepében
a kemény anyához illően énekelt,
játszott.
Összességében
számomra
különleges élmény volt színházban
látni ezt a nagyszerű darabot. Külön öröm
volt, hogy a jelen lévő Bródy Jánost is
megtapsolhattuk, illetve büszke és
felemelő érzéssel énekeltem a
színészekkel és nézőtársaimmal
együtt a Himnuszt, majd a „Felkelt a
Napunk”
kezdetű dalt.
Rendező asszisztens: Tucker András, Szolnoki Zsolt.
Rendező:
Székely Kriszta
A szerzők jogait a
Zikkurat
Színpadi Ügynökség és a Melody Kft. képviseli
és biztosítja.
Megtekintett
előadás: 2018. szeptember 20., Díszbemutató
Budapest, 2018.
szeptember 25.
Szalay
Hajnalka
♣
♣
♣
