Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

VALÓDI HAMISÍTVÁNY

Belvárosi Színház

A Belvárosi Színházban Hernádi Judit és Kern András játsszák a kimondottan nekik való vígjátékot, amit tekinthetnénk akár az ő jutalomjátékuknak is. Szerzője Stephen Sachs.

Hernádi Judit mint Maude egy öreg lakókocsiban él. A megjegyzésekből kiderül, hogy a környékén szintén hasonlóan tönkrement, lepusztult emberek élnek hasonló körülmények között. Munkája már régen nincs és kukázásból él, a lakókocsiban látható tárgyak mindegyike innen ered, mutatja büszkén. Egy kukázás alkalmával talált rá egy modern festményre, amelyről egy ismerőse azt mondta, lehet, hogy nagy értékű, Jackson Pollock-kép. Mivel az életében valószínűleg már nem lesz nagy változás, ezt ragadja meg, és elkezd hinni abban, hogy ez a festmény hozza majd el a nagy fordulatot. Nem is a kép eredetisége a problémája a darabnak, hanem az a hit, ami ennek az embernek az egyedüli szalmaszála. Abban már nem bízhat, hogy majd lesz munkája, hogy egyszer a fia segíteni fogja, hogy egy szerető társra lel, de lehet-e hit, remény, álom nélkül élni?

Kern András, Lionel, azért érkezett, hogy a festmény szakmai értékelését elvégezze. Amikor belép a lakókocsiba, már tudja, hogy a kép nem lehet Pollock-festmény, lehetetlen, hogy ilyen körülmények között megbújjon ekkora érték. A festmény megtalálásának története is megerősíti véleményében. Amikor meglátja a képet, már biztos abban, hogy hamisítványról van szó. Tudásában, tapasztalataiban magabiztos, a véleményében kételkedést nem enged meg.

Maud erőszakoskodása, kétes bizonyítékokkal való érvelése azonban megingatja emberi magatartásában, ha nem is a kép értékelésében. Rettenetesen fáradt az élettől, a munkájától, attól a ránehezedő helyzettől, hogy vitáznia kell olyanokkal, akiknek az életéről van szó. Elkanyarodik a beszélgetésük a képtől, és kiderül, hogy bár egészen más világban élnek, de bánataik, félelmeik hasonlóak. Sohasem fogják szóban megérteni egymást, nem fognak megegyezni, de megérzik egymásban, hogy a magányosok közösségébe tartoznak mind a ketten.

A darab elején apró utalásokkal húz határt a két ember között a szerző. Maude láncivós, ha lehet ezt mondani a lánccigarettázás után. Rögtön kínálja itallal Lionelt, aki természetesen visszautasítja, sőt megbotránkozás van a hangjában, ő ide dolgozni jött. Meleg van, Maude felajánlja, hogy vegye le a zakóját. Sohasem, hangzik a válasz. Maude virslis ételt kínál, eredménytelenül. Ezek a kis pillanatok nagyon fontosak itt, a darabnak az elején, mert a vége felé már a zakójától megszabadult Lionel együtt iszik Maude-dal, és a darab végén megint zakóban látjuk, így távozik, tudjuk, hogy visszaállt a rend, mindenki megy, illetve marad a saját világában, és persze a festmény is.

Gondolom, hogy a darab és a rendező nagy szabadságot adott a szereplőknek, akik sok tapasztalattal rendelkeznek az okos vígjátékokkal kapcsolatban, és egymást gondosan támogatják a színen. Az ilyen vígjátékokat szeretem, amin a nézők jókat nevetnek és van is min, ugyanakkor nem a parttalan szerencsétlenkedés, ajtón ki-be egymást elkerülő helyzetkomikumok jelentik az egyedüli lényeget.

Itt a humort a két ember össze nem egyeztethető világa szolgáltatta, az áthidalhatatlanság, mind a kettőnek jellemző viselkedése, szóhasználata. Örömmel hallottam, hogy Hernádi sokat csiszolt a szerző túlságosan is szabad szájú megfogalmazásain. Ez a helyzet igazolja, hogy nyomtatást elviselő beszéddel is lehet úgy jellemezi egy embert, hogy kiderüljön minden, amire szükség van a humorhoz.

Remek volt mind a két szereplő ruhája. Elképzelni sem tudtam ennyire borzalmas összeállítást, amit Hernádi viselt, az össze nem illő darabok színessége színtelen egységet alkotott. Hasonlóan, mégis másként volt színtelen Kern megjelenése, és az aktatáska, amit fontoskodva rakosgatott ide-oda, nem javított a helyzeten.

Gazdagon volt díszítve a lakókocsi fala értéktelenséggel, giccsel. Nem tudom, hogyan sikerült megszerezni ezeket a darabokat, gondolom, az egész stáb ezen is dolgozott.

Tisztelet Valló Péternek a laza rendezésért és díszletért, Kovács Krisztinának a fordító-dramaturgnak, azért, hogy itthon is lehet játszani és megfelel a hétköznapi hazai beszédstílusnak is (talán).

A darabon látszik, hogy a szerzője remekül ért a színpadhoz és a színészekhez. Tudja azt, hogyan válik sikeressé egy vígjáték, amikor egy helyben vannak a színészek 90 percig, és csak beszélgetnek. Stephen Sachs 1990-ben színházat alapított Los Angelesben, amelynek a mai napig az igazgatója, akkor is ott van a színházban, amikor már elmentek a színészek, vagy még nem érkeztek meg.

Orlai produlció.

Bemutató: 2018. április

Budapest, 2018. szeptember 11.


Tóth Attiláné

  

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©