Mindennek alapja a mese.
A 21.
század valahogy szereti a régi meséket alaposan
átírni, mai gondjainkra
ráhúzni. Belekapaszkodik a történetbe,
aztán átírja, átszellemíti, alig
ismerünk rá az eredeti történetre, mert
ürügykén használja, hogy nekünk mondjon
valami használható igét kapitális
mindennapi és életvezetési
problémáinkra.
A Pinokkió
történetét Carlo
Collodi regénye alapján írta Antonio
Latella, Federico Bellini és Linda
Dalisi. A darabot Antonio Latella
rendezte. Amikor felmegy a függöny, a színpadon
már akkor is van sok faforgács,
és ez mindig csak növekszik a
zsinórpadlásról állandóan
utánpótlás formájában
hulló forgácsesőtől. Látunk egy munkaasztalt a
színen, amin hanyatt fekszik
valaki, akiről kiderül, hogy ő a Tündér, és ő
az is, akitől Dzsapetto megveszi
a fatörzset, hogy kifaragja a haszontalan fabáb
figuráját, Pinokkiót. A
színpadkép része még a hatalmas nyers,
megmunkálás nélküli fatörzs, ami szinte
lóg a levegőben, az előadás végére a
nézőkkel szembefordulva világít. A nyers
faanyag néz velünk szembe. Látunk még egy
ezüstszínű gongot, amely időnként
kongat, máskor ajtóként funkcionál
(díszlet: Giuseppe Stellato). Végig
erősek a hangeffektusok.
A Pinokkió
játékossága, illetve komolysága nem a
díszleten és a
néhány kelléken fordul meg. Lehetne bármi
díszletként a színpadon. Inkább a szereplők
nem szokványos mozgása és beszédük
egyedi jellegzetességei tűnnek fel a legfeltűnőbben.
Már az elején tanúi vagyunk a
színészek sokoldalú hangprodukcióinak,
mindenki
többféle hangfekvésben, állathangon, vagy
torzítva képes hosszan beszélni
bármilyen gyors tempóban. Tanúi vagyunk a
fabáb születésének, megalkotója
szinte megszüli a bábut, az esztergagép
forgása közben saját testén mutatja,
hogy éppen melyik testrészt faragja ki. A
megszületett Pinokkió pedig mindegyre
követeli magának a legjobb életet, nem törődve
a leselkedő veszélyekkel. Hiába
figyelmezteti gazdája, meg a Tündér és
Colombina is, ne hallgasson azokra, akik
sok pénzt, jólétet, gazdagságot
ígérnek neki, Pinokkió a saját feje
után megy.
Amikor bajba kerül – a tolvajok helyett ő maga jut
börtönbe –, akkor sem fogja
fel, miben hibázott, s mi lenne a helyes.
Pinokkió
figurája a mai fiatalok
könnyelmű és óvatlan magatartását
szimbolizálja, azt a küzdelmet, amit ők
folytatnak a régi világ, az általuk
lenézett öregek ellen, és közben mindig
falakba ütköznek, de egyetlen eszközük a
lázadás, az ordítás, a tagadás, az
ellenkezés
és az obszcén kifejezések állandó
ismételgetése. Többször előkerül
kellékként
az ABC-s könyv, amitől Pinokkió irtózik,
elutasítja bábuként, és helyette a
csavargást választja. A darab végére az
írók élő gyerekké
változtatják alakját,
amikor egy csapásra minden átalakul. Pinokkió
már mintha nem tiltakozna a
tanulás ellen, gyerekes rikácsolását
normál hangra cseréli. Igaz, hogy apjához
hazatérve csakis számonkérés és a
szemrehányás telik ki tőle. Apja rezignáltan
viselkedik, nem békül ki a tékozló
fiával, inkább meghal. A fiú megrendül
élettelen apját látva, már csak dadogni tud.
A Piccolo
társulata nagy szeretettel
játssza a sok emberi mondanivalóval megtűzdelt
mesét. A szereplők energiát
fektettek még abba is, hogy kiszóljanak a
közönséghez. Néhány magyar szót
megtanultak, ezeket közben kimondják [bal, jobb, csend,
lent, szar(!)] a
captatio benevolentiae (jóindulat megnyerése) régi
szabályának alkalmazásaként.
Még felszólítás is történik
táncra, ennek azonban semmi hatása nincs az ott ülő
közönségre. Az első részben van egy percnyi
idő, amikor a Dzsapettót alakító
színész szinte megállítja a
játékot, és a közönséghez
szól, a színház varázsára
hivatkozva a csendet hívja elő, és
valóban beáll a nézőtéren a
pisszenés nélküli csend.
Pinokkiót
Christian La Rosa testesíti meg
különleges színészi
produkciójával.
Fiatalos külseje kevés lenne a figura
hitelességéhez, a színész mozgása
és
virtuóz beszéde adja a kulcsot hozzá. Gumitestűnek
véli az ember, hajlékony,
fürge, keze-lába megállíthatatlan.
Máskor robotszerűen mozgatja tagjait,
elkápráztatva a közönséget
dinamikájával. De még ezen is túltesz,
vinnyog,
csicsereg, hadar, hadonászik, hogy a végére rendes
emberré váljon, aki olyan,
mint mi vagyunk. A többi színész szervesen
illeszkedik a rendezői koncepció eme
vonulatához. A hangjával mindegyikük remekül
bánik. További szereplők: Michéle
Andrei, Anna Coppola, Fabio
Pasquini, Lumacha Marta Pizzi, Stefano Lagusi.
Dramaturg: Antonio Latella, Federico
Ballini, jelmezek: Antonio Latella,
zene: Franco Visioli.
Összességében
bájos, emellett
elgondolkodtató előadást láttunk.
A
MITEM előadása: 2018. április 22.
Budapest,
2018. április 24.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
