Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

Belvárosi Színház

„Nézz vissza haraggal!” – na de miért is? A nagy kérdésre nehéz válaszolni, ha valaki mindent tagad; azt elég jól tudja, mi nem jó neki – gazdagság, társadalom-környezet, vagyon (ami másoké)? – de azt nem tudja megmondani, mit is szeretne. (Bár sokszor sejthető, micsoda bizonytalanság, önbizalom hiány rejtőzik mögötte.)

Ez a jelenség pedig általában nem korfüggő, de konkrét megfogalmazásban természetesen nagyon is.

Jimmy Porter (Szabó Kimmel Tamás) diplomával a zsebében most éppen cukorkaárus, de volt már mindenféle más foglalkozása is. A standot sem ő vette, régi barátja (Hugh) mamája ajándékozta nekik – ez a történetszál is kicsit „zavaros”. Meg úgy az egész, mert ahol az indulatok a vezérlő elvek – ha egyáltalán elvek ezek –, ott kevés helye van a gondolatoknak, pláne a megfontolt gondolatoknak, vagy holmi jövőképnek. Sőt, még egy gyerek sem fér bele, felesége, Alison (Kovács Patrícia) – három éve házasok – ezt igen jól érzékeli. Jövő? – ugyan. Sodródás az indulatok között, melyek kiszámíthatatlanok. Győzelem – de kik, mik fölött? Minden fölött, ami addig volt. Ami van. Mi számít itt értéknek? A „szövetség” – kivel, mivel, minek az érdekében? – vele, Jimmyvel egy személyben… Na de ki viseli ezt el? – nem sok ember. A felesége, aki őt jól ismerve még az egyetemről – tehát a nő is diplomás, mi több, gazdag(abb) családból való (apja nyugalmazott ezredes, Papp János) – vállalta a vele való életet, meg a békére törekvő, békítő barátja, Cliff (Ötvös András), akivel együtt árulják a cukorkát. Egyetlen igazi barátja, Hugh Kínába menekült korábban az elviselhetetlen (?) élet elől (akkor ez volt a „divat”: Kína).

És még belép a történetbe a feleség régi barátnője, Helena (Járó Zsuzsa), pedig minden, a múlthoz tartozó alaktól tiltja Alisont a férje. De Helena jön, ott lakik, vele elmegy templomba Alison, holott már rég nem vallásos, férje ezt is ellene való lépésnek tekinti természetesen… A barátnő elleni mély indulata pedig, a feleség távozása után, átcsap egyfajta, szintén felszínes látszat-szerelembe, majd úgy 4 hónap után – ekkor látjuk őket újra – a szokásos vasalásos-újságolvasós vasárnap délutánokba, de persze most már Helena vasal elmélyülten.

Csak éppen közben elment a baba, terhességéről Alison nem is szólt végül férjének, Helenától tudta meg. Jimmy egykedvű marad a baba elvesztése hallatán, barátja édesanyjának betegsége miatt aggódik. Az egész történet szövevényes és felszínes, csak következtetni tudnánk, tudunk a korábbi történésekre a szinte félszavak, odavetett mondatok alapján. Magyarázatok nincsenek, csak a történések. Hosszabb – néhány – összefüggő mondatban beszél a fiú apja egy éves haldoklásáról, amikor csak ő volt mellette kisfiúként, senkit nem érdekelt az apja sorsa… És csak sejthetjük, mitől ennyire rezignált a feleség, miért tűrte évekig a férj piszkálódását, gúnyolódásait, dühkitöréseit. Mert igazi szerelem nem jön felszínre, leszámítva a két kis plüssfigurával a játékot. Az apjával való rövid beszélgetés során érthetünk meg egyet-mást Alison korábbi életéről. Apja persze nem is érti az egész mostani helyzetet, hogyan is érthetné?  – pedig valóban szeretné megérteni, és azonnal elviszi lányát innen – de a barátnő kérésére.

Helena és Jimmy talán jobban egymásra találnának – a barát, Cliff elment már saját életet élni, „találni saját barátnőt” –, ha be nem toppan a feleség, a baba elvesztése után teljesen kikészülve. És a két nő kezd el beszélgetni, féltékenység, szemrehányás sehol. A színésznő Helena már ráébredt, hogy ő nem tud tovább élni ezzel a férfival, hiába szereti (vagy gondolja, hogy szereti).

Helena valóban elmegy,  Jimmy pedig végre hagyja, hogy felszínre törjön benne a féltés, a baba elvesztése miatti gyász, az együvé tartozás érzése feleségével… A világot tagadja (bár talán újra zenész, azaz művész lesz), felesége az egyetlen, akivel összetartoznak.

Kettejük között ebből még „akármi” lehet – mondhatnánk pestiesen és persze teljesen felszínesen. Hiszen nem tudhatjuk.

A londoni bemutató idején, 1956-ban Osborne 27 éves volt mindössze. Saját nemzedékének „dühét” vitte színpadra, és nem volt ezzel egyedül. De pár év múltán a „dühös fiatalok” közül többen ki is fulladtak. Osborne maradt, de későbbi műveiben sem tudott választ adni az itt felvetett, nem nyíltan megfogalmazott, de súlyos kérdésekre. Talán nem is lehet.

Az eredetileg 3 felvonásos művet itt 100 percben, szünet nélkül játsszák Znamenák István értő rendezésében, Nádasdy Ádám újrafordításában (nincs túl sok trágárság), dramaturg: Zöldi Gergely. Talán az indulatok üressége az, ami a leginkább kitűnik, előtűnik, és joggal: a kiszolgáltatottság, a bizonytalan – sőt, semmilyen – jövő szítja ezeket. Hiszen józan ésszel szemlélve semmi értelme annak, hogy valaki a feleségét bántja, szinte hergeli annak múltjával, szüleire, főleg anyjára tesz gonosz megjegyzéseket – amit Alison később visszamond apjának, és az apja még el is gondolkodik rajtuk. Cliff hiába igyekszik békíteni, legfeljebb az ő élete is rámenne. Igaz, nem ezért megy el, hanem mert ráébred, ő is szereti Helenát, de inkább saját barátnő kellene…

Díszlet: szintén Znamenák István, egyszerű, kopottas padlásszoba, szekrények nincsenek, csak sok ruhaszárító kötél, fotel is csak egy van, meg persze a vasalóállvány működő vasalóval. És a nagy piros-fehér pöttyös teáskanna.

Grafika: Csáfordi László, a rendező munkatársa Kovács Henrietta.

Jelmez: Cselényi Nóra, a környezetbe, hangulatba teljesen beleillő jelmezeket tervezett

Producer: Orlai Tibor.

Bemutató: 2018. március 16.

Megtekintett előadás: március 15.

Budapest, 2018. március 17.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©