Az 1968-ban
készült „történelmi”
sikerfilmet (hivatalosan romantikus dráma a műfaja,
valójában meg vígjáték)
Anthony Harvey rendezte, a forgatókönyvet James Goldman
írta. Magyarországon
1972 késő nyarán került a mozikba, benne
három világklasszis színész
hívogatott: Katharine Hepburn, Peter O’Toole és
Anthony Hopkins. Akkoriban még
igencsak csodálkoztunk azon, hogy így is lehet
láttatni a híres királyokat,
királynét és veszekedő gyerekeiket,
köztük a leendő Oroszlánszívű Richárdot.
Ma
már ezen nem csodálkozunk. Az 1183-ban, II. Henrik angol
király uralkodása
alatt játszódó történet csupa
veszekedés, ki legyen Henrik utóda Anglia
trónján? No meg a házaspár egymásnak
tett bőszült szemrehányásai, egymás
kijátszása, megcsalása, megalázása.
Még jó, hogy ezek a vérre menő fricskák,
gyilkolászások a „képzelet művei”.
Utóbbi
kifejezést már a Belvárosi
Színház szórólapján olvashatjuk,
mintegy eligazítás vagy mihez tartás
végett.
Nem kell megijedni, jó öreg Henrik meg a fiai nem biztos,
hogy ilyen szörnyű
ocsmány módon éltek, az sem biztos, hogy a
három fenegyerek egy kanál vízben
megfojtotta volna egymást a trónért, de az is
lehet, hogy igen. Mai világunkat
rávetítjük a 12. század végére,
és ez lesz az eredmény. Ezért a
„történelmi”
megjelölés csak idézőjelbe téve illik mind a
filmre, mind a színdarabra.
Az
oroszlán itt
„uralkodó”jelentésben értendő. Mit
csinál az oroszlán II. Henrik (Gálffi
László) télen? Hát nem alszik
téli álmot, hanem jól elvan fiatal
szeretőjével, Alaisszal (Szakács Hajnalka),
és legkisebb fiának,
Jánosnak akarja biztosítani a trónt.
Felesége, aquitániai Eleonóra (Hernádi
Judit) kénytelen a szeretővel
való együtt lakást elviselni, viszont ő
Richárdot akarja Henrik utódaként a
trónra. A három fiú mindegyike király akar
lenni, még aki tagadja, az is.
Richárd (Schruff Milán), Geoffrey (Mészáros Máté) és
János (Ötvös András)
ádáz harcot folytatnak
egymás és apjuk ellen, külön-külön
szövetséget kötnek a közben
látogatóba
érkező II. Fülöp francia királlyal (Horváth
Illés), összevesznek apjuk fiatal szeretőjén,
Alaison, mert az akkori
külpolitika részeként valamelyik fiúnak el
kell venni feleségül a lányt. Ki
mondaná, hogy ez könnyű helyzet? Még jó, hogy
a házaspár elsőszülött fia,
Henrik, idejében meghalt, így ő már nem
osztozkodik a trónon.
A magyar
„oroszlánváltozatot” Zöldi
Gergely fordításában láthatjuk,
és
Szikszai Rémusz rendezte színpadra. A
szűkös hely csak néhány tartóoszlopot tesz
lehetővé díszletként, de illúziónak
ez is megteszi (tervező: Khell Zsolt),
a jellegtelen jelmezeket, amelyek se nem korhűek, se nem maiak, Kiss Julcsi
tervezte. A lényeg nem is a díszleten, jelmezen
kulminál, hanem a dialógusokon
és a színészek játékán. A
dialógusok mai nyelven folynak, az indulatok is rém
ismerősek, de honnan is? Pl. ilyen a Lear király
története, csak ott három lány
vitatkozik össze apjával, de minden jó nevű
írónak van legalább egy
trónörökléses színdarabja, és
még a népmesék is gyakran foglalkoznak
királyfiak
és királylányok
trónutódlásával. Itt inkább az
előadás módja határoz meg
mindent, Henrik megalázza királynéját,
Eleonórát, kihívóan védi
szeretőjét,
Alaist, akit feleségül akar venni. Erre képes lenne,
csak a pápa engedélye kell
hozzá. Eleonóra szívesen
visszahódítaná férjét, hogy kedvenc
fia (Richárd)
lehessen király. Alais hercegnő csak Henriket szereti, és
gyűlöli fiait, nem
hajlandó feleségül menni egyikhez sem. És a
fiúk? Nevetségesek kicsinyes dolgaikkal.
Richárd időnként kifejezetten ostoba, kardjával
vagdalkozik, ha kell, ha nem.
Geoffrey, az esélytelen is beszáll időközben a
küzdelembe, hátha mégis neki
sikerül a királyság. János a
legalkalmatlanabb a királyi szerepre,
elkényeztetett kedvence apucinak, ha lecsúszni
látszik a vágyott trónról,
mindenre képes, elmegy panaszkodni az apához, akitől a
koronát várja.
Történelem
helyett jópofizást
látunk, hallunk, amin igen jókat nevetgélünk,
már igencsak hozzá vagyunk szokva
a deheroizáláshoz. Ezek a híres
történelmi figurák sem voltak jobbak a
Deákné
vásznánál! Ezt sugallja Szikszai Rémusz
rendezése.
Gálffi
László mintha oroszlánbőrbe
bújt volna, sziporkázik ebben a remek szerepben. Ő az
élet császára, mindent
megkapott a sorstól, kivételesen nincs hiánya
fiakból, még túl sokan is vannak.
Gálffi jól adja, hogy csalódott fiaiban,
igazából egyik sem való királynak, ez
egyetlen bánata. Hernádi Judit Eleonóra
királynéja vonzó és okos asszony,
okosságával – ha időlegesen is – visszaszerzi
királyi férjét. Schruff Milán
Richárdjáról senki sem mondaná, hogy
oroszlánszívvel bír, átlagos
trónkövetelő,
öntelt formáját mutatja. Nem hálás
szerep. Sokkal hálásabb Mészáros
Máté
Geoffrey szerepe, aki esélytelen
trónörökösként egyszer csak
működésbe lép,
hátha mégis szerencséje lesz. Piknikus alkata
ebben a szerepben előny, joviális
kinézetet kölcsönöz neki. Ötvös
András János hercege már-már a
debilitás
határát súrolja idétlen
viháncolásával, erőltetett
butaságával. Az ő kövérsége
hátrányosan befolyásolja figuráját.
Elhanyagolt külseje, kócos, lógó haja,
mackós járása és trónvágya
ellentmond egymásnak. Horváth Illés amolyan kicsi
a
bors, de erős Fülöp királyt játszik.
Szakács Hajnalka a királyi szerető, és
királyfiak menyasszonya szerepben a kétségbeesett
lányt alakítja, tragikusra
veszi a figurát. Szerelmes az öreg Henrikbe, irtózik
a fiatal férfiaktól,
amolyan gerontoszex mániás. Hát, ennyi! A
színház karácsonyi ajándéka ebben az
évben. Grafika: Csáfordi László,
a
rendező munkatársa: Skrabán Judit,
producer: Orlai Tibor.
Bemutató:
2017. december 21.
Megtekintett
előadás: 2017. december 20.
Budapest,
2017. december 26.
