Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

HAMLET

Vígszínház

Ha már annyi éve jár színházba valaki, mint én is, biztosan látott (jó)néhány Hamlet-előadást. Esetleg még Gábor Miklóssal is annak idején a „régi” Madáchban, amely óriási siker volt… akkor. Változik minden, változunk mi is, változik a Vígszínház is – és lám, eljött az idő, hogy Eszenyi Enikő rendezésében itt is bemutassák. Természetesen nem hagyhattuk ki, több szempontból sem. A bemutató óta pedig számos kritika is napvilágot látott már. És messze nem véletlenül.

Ritkán tűnődik ennyit az ember, mit is írjon az előadásról, mennyit, miről-kiről hogyan is. A bőség zavarával küzdhetünk szó szerint. A rendezés mikéntje, rengeteg érdekes-jó megoldása, a szöveg – Forgách Andrásé –, vegyítve az ismert Arany-mondatokkal („kizökkent az idő…”) és Nádasdy-szövegrészekkel, a látvány és zene, a folytonos mozgás, a megfoghatatlan díszlet – üveg és fém és üveg és fém és mozgás – elámít, lefoglalja agyunkat is, érzékeinket is.

Nem annyira a „szokott” tépelődő, enervált Hamlet jut eszünkbe már a legelső pillanattól kezdve, ahogy a gumilabdákkal dobálózó fiatal Hamlet megjelenik, mint inkább – nem is tudjuk megmondani jószerivel, milyen. Az előadásról annyit még azonnal el kell mondani, mennyire dinamikus, más részről mennyire bosszúra-éhes emberekkel teli… magát a fiatal Hamletet is folytonosan a bosszú foglalkoztatja. Eszenyi rendezése a hagyományos és a szupermodern rendezés (pl. vízzel telt medence, mobiltelefon) között lehet valahol, de mértékkel, több nézői réteg számára jól fogyaszthatóan. Eszenyi Enikő, amint az várható volt, nem hazudtolta meg magát ez alkalommal sem. Sőt. Hamlet szerepének a társulatba újonnan szerződött ifj. Vidnyánszkyra osztása már eleve is sok mindent előrevetített.

Ifjabb Vidnyásznky Attila teljesítménye (a maga alig 24 évével!) pedig nemcsak fizikailag, de szellemileg is kimagasló, olykor szemmel szinte követhetetlen a mozgása, futása, mászása, ugrásai. Máskor a színpad fölött méterekkel állva-lógva mondja, például a felhúzott vasfüggöny nyitott ajtajában  – nagyon is jól – szövegét. Mi mégis olykor inkább arra (is) figyelünk, nehogy leessen. (Nem esik le. Ilyen akrobatikus ügyességre részint születni kell, részint gyerekkortól tanulni és azóta is folyamatosan gyakorolni kell. Feltehetően.)

Claudius (Hegedűs D. Géza, egyben ő jeleníti meg a megölt idős Hamlet-királyt igencsak méltóságteljesen, mellesleg egy terepjáróban érkezik) sem a megszokott: egy idős, szikár (!), karakteres, de mégis ellentmondásos férfi jelenik itt meg királyi-mai köpenyében, bár ál-vezeklése (végül teljesen ruhátlanul) némiképp taszító, mint feltehetően ez is volt a rendezői szándék. Hiszen imája nem is lehet őszinte, amint ezt ő maga is bevallja. Hamlet hiába érzi benne a legelső pillanattól a gonoszságot, nem talál saját magának indítékot, hogy megölje, egészen addig, amíg Laertes (Orosz Ákos) meg nem vallja neki a szinte félelmes párbaj után, már haldokolva, a király gyilkos tervét. (Ebben a tervben persze ő maga is benne volt nyakig.) Hamlet pedig addig sem magába roskadt, inkább tele van energiával, élettel, de nem tudja, merre is forduljon, kinek is higgyen, talán ő maga is kutatja, mennyire őrült, miben és hogyan -- miközben várja a bosszúra megfelelő pillanatot mostohaapja ellen. Annak imádkozása közben azonban mégsem ölheti meg, inkább megakasztja saját gyilkos mozdulatát – még a mennyországba jutna Claudius érdemtelenül.

Anyjának (Börcsök Enikő) annyi a bűne, hogy a Hamlet által bálványozott id. Hamlet halála után alig pár héttel már szerelmesen megy hozzá Claudiushoz, aki össze sem hasonlítható megölt férjével. (Más kérdés, hogy ha nincs azonnal esküvő, ki lesz az új király? – ám erről nem értekezett Shakespeare sem.)

Sok fiatal ült a nézőtéren, pisszenés nélkül. A fiatalok jelenléte akkor látszódott igazán, amikor a színészi játékra – előadásra – felinvitáltak többeket közülük a színpadra a színészi játék nézőiként. Egyébként is jó partner a közönség, hajlandók felolvasni a vetített szöveget, azonnal reagálnak a beépített József Attila versre (Levegőt!), nem beszélve a spontán tapsról, jól viselik, hogy többször is felgyulladnak a nézőtéri lámpák, bevonva így is a közönséget, jól viselik, hogy Hamlet olykor köztük (is) rohangál, mi több, odaül egy karfára. (Feltehetően többen nem először látják az előadást, ami a Hamlet esetében nem feltétlenül a megszokott.)

A Színész szerepét Hajduk Károly alakítja, aki „bevezetőben” részletekben mondja el a József Attila verset külön értelmezve, nem a ma megszokott stílusban, az „előadásban” pedig maga Hamlet játssza a királynőt (hiszen a Színész egyedül érkezik!).

A fiatal barátok, korábbi egyetemi társak jól „szolgálják” Hamletet, nem akarják túlszárnyalni, bár nem is tudná egyikük sem. A megfontoltabb Horatio – Király Dániel, Rosencrantz – Csapó Attila, Guildenstern – Zoltán Áron.

Nagyon-nagyon sok mozzanatot kellene legalább megemlíteni. A királyfi fordítva felvett véres ingét, a fogót, amivel mintha saját fogait húzná ki (de persze nem), Hamlet és Claudius ál-birkózását, és persze külön történet lehetne Opheliáé (Réti Nóra e.h.) – az ő megjelenése, Hamlet vágyai, amit e téren is visszafojt, ugyanakkor meglehetősen durva a lánnyal. Kitűnnek Hamlet szellemes párbeszédei Poloniusszal. Külön fontos szál a rezzenéstelen arcú Polonius (Fesztbaum Béla) története, megalkuvása, gyerek-féltése (Ophelia és Laertes). És dicstelen halála egy ágyneműtartóban, amit ugyan meg nem érdemel, de nagyon is jellemző.

Vagy a vívójelenetnél külön lehetne regélni mindkettejük (ti. Hamlet és Laertes) fergeteges mozgásáról, ugrásairól, csörtéiről! – nem veszélytelen még az ő magas fokú mozgáskultúrájuk mellett sem.

Ophelia gordonkán játszik, olykor csaknem félmeztelen (megteheti, ha muszáj, nagyon csinos), megőrülése pedig megrendítő még Claudius számára is, aki pedig nem túl érzelgős…

A már említett vízmedence (zenekari árok vízzel töltve) azonban kissé zavaró, különösen az anya és Hamlet küzdelme egymással, bár letagadhatatlanul látványos, pezsdítő.

A Sírásót Kútvölgyi Erzsébet, cimboráját Venczel Vera játssza, az ő kettősük némiképp kirí játékstílusával az előadás egészéből, részben ők adják a (fekete?) „humort” – miközben mind nagyobb méretű koponyákkal játszadozik a tengerről szerencsésen visszatért Hamlet. Itt királyfira inkább jellemző, korabeli felsőben van, ami jól is áll neki. A párbajnál megint csak a szokott fehér-fekete öltözetében jelenik meg.

A vívás után szó szerint a hullahegy… csak Polonius hiányzik. Ott van a sírból Ophelia, a két jómadár, Rosencrantz és Guildenstern, akik mindenre kaphatók voltak (az ő halálba küldésük miatt Hamletnek nincs lelkiismeret furdalása), Claudius, Gertrud, Hamlet és Laertes… és milyen értelmetlen a haláluk! Pedig többször is lehetett volna más megoldás: ha Hamlet visszamehet tanulni, ha nem tér vissza Angliából, ha Laertes nem vásárol előre mérget, és persze, főképp, ha Claudius nem öli meg Hamlet apját, aminek feltehetően szintén lehetett konkrét oka (hatalomvágy, szerelem, pénz), ha mi ennyire mélyen nem is ismerjük… de a csupa „ha”-val nem megyünk semmire. Így történt, ahogy történt, ezt kell majd az életben maradt barátnak, Horatiónak világgá kiáltania-mesélnie, ahogy erre a haldokló Hamlet kéri-utasítja.

Az előadásban Fortinbrast is nő játssza nagyon fehér öltönyben (Gilicze Márta) – vagy nőként akarják ábrázolni a tehetséges hadvezért, vagy nem, ami persze nem mindegy… mindenesetre távoztában ő is odavág egy gumilabdát a magas üvegfalhoz, mint Hamlet tette az előadás elején, megjelenésekor.

További szereplők: Pap – Viszt Attila, Osrick – Takács Zalán, Francisco – Szabó Mátyás, Katona – Kovács Olivér.

Az előadást sokak munkája szolgálja:

A színpadi változatot Forgách András és Vörös Róbert készítették.

A díszlet főként egy óriási csillogó, felénk üveggel határolt háromszög-fémszerkezet, mely süllyed-emelkedik, mozog talán részletekben is, átlátszó ablakai eltolhatók, hátul is fémajtókat látunk rajta – szinte félelmetes. Olykor belső szoba, hálószoba, Gertrud szobája, máskor ott is vívnak… alábújhatnak, rajta lehetnek, rámászhatnak, csimpaszkodni lehet rajta… Mindez Antal Csaba munkáját dicséri.

A jelmezeket Pusztai Judit tervezte, dominál a fekete-szürke-barna és fehér, de Gertrudison más színeket is látunk.

Zene: Michal Novinski. Videó: Szöllősi Géza, szcenika: Juhász Zoltán.

A tiszta játékidő 3 óra, és csak egy szünet van, de egészen jól kibírja a közönség a folytonos mozgás és az előadásba való bevonódás miatt, no meg a szöveg is magával viszi a közönséget.

Megfejthetjük-e a Hamletet? Meg kell-e fejtenünk? Ahogyan az előadás is tele van kérdésekkel, mi is nyugodtan kérdezhetünk… Hamletet sem muszáj mindig és feltétel nélkül szeretni, csodálni meg különösen nem, hiszen ifj. Vidnyánszky embert – igaz, egy különös embert – ábrázol, aki addig nyugodt külföldi tanulmányai helyett apja meggyilkolásának bosszújával kénytelen foglalkozni. De hát mi magunk mindig tudjuk, mit is tegyünk, mit kell tennünk, ha igazságtalanságot, önkényt, gyilkosságot látunk? Ha valaki azonnal, gondolkodás nélkül visszavág, az feltétlenül jobb megoldást hoz…?

Különös történet, különös értelmezésben, különös rendezésben, elsősorban ifj. Vidnyánszky képességeire méltán építve, aki, ha szükséges, valóban uralja a színpadot.

Bemutató: 2017. október 1.

Megtekintett előadás: november 4.

Budapest, 2017. november 6.

Megjelent a Kláris 18/2. számában

Györgypál Katalin
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©