Ha már
annyi éve jár
színházba valaki, mint én is, biztosan
látott (jó)néhány Hamlet-előadást.
Esetleg még Gábor Miklóssal is annak idején
a
„régi” Madáchban, amely óriási
siker volt… akkor. Változik minden, változunk mi
is, változik a Vígszínház is –
és lám, eljött az idő, hogy Eszenyi
Enikő rendezésében itt is bemutassák.
Természetesen nem
hagyhattuk ki, több szempontból sem. A bemutató
óta pedig számos kritika is
napvilágot látott már. És messze nem
véletlenül.
Ritkán
tűnődik ennyit az
ember, mit is írjon az előadásról, mennyit,
miről-kiről hogyan is. A bőség
zavarával küzdhetünk szó szerint. A
rendezés mikéntje, rengeteg érdekes-jó
megoldása, a szöveg – Forgách
Andrásé
–, vegyítve az ismert Arany-mondatokkal
(„kizökkent az idő…”) és Nádasdy-szövegrészekkel,
a látvány és zene, a folytonos mozgás, a
megfoghatatlan díszlet – üveg és fém
és üveg és fém és mozgás
– elámít, lefoglalja agyunkat is,
érzékeinket is.
Nem annyira a
„szokott”
tépelődő, enervált Hamlet jut eszünkbe már a
legelső pillanattól kezdve, ahogy
a gumilabdákkal dobálózó fiatal Hamlet
megjelenik, mint inkább – nem is tudjuk
megmondani jószerivel, milyen. Az előadásról
annyit még azonnal el kell
mondani, mennyire dinamikus, más részről mennyire
bosszúra-éhes emberekkel teli…
magát a fiatal Hamletet is folytonosan a bosszú
foglalkoztatja. Eszenyi
rendezése a hagyományos és a szupermodern
rendezés (pl. vízzel telt medence,
mobiltelefon) között lehet valahol, de
mértékkel, több nézői réteg
számára jól
fogyaszthatóan. Eszenyi Enikő, amint az várható
volt, nem hazudtolta meg magát
ez alkalommal sem. Sőt. Hamlet szerepének a társulatba
újonnan szerződött ifj.
Vidnyánszkyra osztása már eleve is sok mindent
előrevetített.
Ifjabb
Vidnyásznky Attila teljesítménye
(a maga alig 24 évével!) pedig nemcsak fizikailag, de
szellemileg is kimagasló,
olykor szemmel szinte követhetetlen a mozgása,
futása, mászása, ugrásai. Máskor
a színpad fölött méterekkel
állva-lógva mondja, például a
felhúzott vasfüggöny nyitott ajtajában
– nagyon is jól – szövegét. Mi
mégis olykor inkább arra (is) figyelünk, nehogy
leessen. (Nem esik le. Ilyen
akrobatikus ügyességre részint születni kell,
részint gyerekkortól tanulni és
azóta is folyamatosan gyakorolni kell. Feltehetően.)
Claudius (Hegedűs D. Géza, egyben ő jeleníti meg a
megölt idős Hamlet-királyt igencsak
méltóságteljesen, mellesleg egy
terepjáróban érkezik) sem a megszokott: egy idős,
szikár (!), karakteres, de mégis
ellentmondásos férfi jelenik itt meg királyi-mai
köpenyében, bár ál-vezeklése
(végül
teljesen ruhátlanul) némiképp
taszító, mint feltehetően ez is volt a rendezői
szándék. Hiszen imája nem is lehet őszinte, amint
ezt ő maga is bevallja. Hamlet
hiába érzi benne a legelső pillanattól a
gonoszságot, nem talál saját magának
indítékot, hogy megölje, egészen addig,
amíg Laertes (Orosz Ákos) meg nem vallja
neki a szinte félelmes párbaj után, már
haldokolva, a király gyilkos tervét. (Ebben a tervben
persze ő maga is benne
volt nyakig.) Hamlet pedig addig sem magába roskadt,
inkább tele van
energiával, élettel, de nem tudja, merre is forduljon,
kinek is higgyen, talán
ő maga is kutatja, mennyire őrült, miben és hogyan --
miközben várja a bosszúra megfelelő
pillanatot mostohaapja ellen. Annak imádkozása
közben azonban mégsem ölheti meg,
inkább megakasztja saját gyilkos mozdulatát
– még a mennyországba jutna Claudius
érdemtelenül.
Anyjának
(Börcsök Enikő) annyi a bűne, hogy a
Hamlet által bálványozott id. Hamlet halála
után alig pár héttel már szerelmesen
megy hozzá Claudiushoz, aki össze sem
hasonlítható megölt férjével.
(Más
kérdés, hogy ha nincs azonnal esküvő, ki lesz az
új király? – ám erről nem
értekezett Shakespeare sem.)
Sok fiatal
ült a nézőtéren, pisszenés
nélkül. A fiatalok jelenléte akkor
látszódott igazán, amikor a színészi
játékra
– előadásra – felinvitáltak többeket
közülük a színpadra a színészi
játék nézőiként.
Egyébként is jó partner a
közönség, hajlandók felolvasni a
vetített szöveget,
azonnal reagálnak a beépített József Attila
versre (Levegőt!), nem beszélve a spontán
tapsról, jól viselik, hogy
többször is felgyulladnak a nézőtéri
lámpák, bevonva így is a
közönséget, jól
viselik, hogy Hamlet olykor köztük (is) rohangál, mi
több, odaül egy karfára. (Feltehetően
többen nem először látják az előadást,
ami a Hamlet esetében nem
feltétlenül a megszokott.)
A
Színész szerepét Hajduk Károly
alakítja, aki „bevezetőben”
részletekben mondja el a József Attila verset
külön értelmezve, nem a ma
megszokott stílusban, az „előadásban” pedig
maga Hamlet játssza a királynőt
(hiszen a Színész egyedül érkezik!).
A fiatal
barátok, korábbi egyetemi
társak jól „szolgálják”
Hamletet, nem akarják túlszárnyalni, bár
nem is tudná
egyikük sem. A megfontoltabb Horatio – Király
Dániel, Rosencrantz – Csapó Attila,
Guildenstern – Zoltán Áron.
Nagyon-nagyon
sok mozzanatot
kellene legalább megemlíteni. A királyfi
fordítva felvett véres ingét, a fogót,
amivel mintha saját fogait húzná ki (de persze
nem), Hamlet és Claudius
ál-birkózását, és persze
külön történet lehetne Opheliáé (Réti Nóra e.h.) – az ő
megjelenése, Hamlet vágyai, amit e téren is
visszafojt, ugyanakkor meglehetősen durva a lánnyal. Kitűnnek
Hamlet szellemes
párbeszédei Poloniusszal. Külön fontos
szál a rezzenéstelen arcú Polonius (Fesztbaum
Béla) története, megalkuvása,
gyerek-féltése (Ophelia és Laertes). És
dicstelen halála egy ágyneműtartóban,
amit ugyan meg nem érdemel, de nagyon is jellemző.
Vagy a
vívójelenetnél külön
lehetne regélni mindkettejük (ti. Hamlet és Laertes)
fergeteges mozgásáról,
ugrásairól, csörtéiről! – nem
veszélytelen még az ő magas fokú
mozgáskultúrájuk
mellett sem.
Ophelia
gordonkán játszik,
olykor csaknem félmeztelen (megteheti, ha muszáj, nagyon
csinos), megőrülése
pedig megrendítő még Claudius számára is,
aki pedig nem túl érzelgős…
A már
említett vízmedence
(zenekari árok vízzel töltve) azonban kissé
zavaró, különösen az anya és Hamlet
küzdelme egymással, bár
letagadhatatlanul látványos, pezsdítő.
A
Sírásót Kútvölgyi
Erzsébet, cimboráját Venczel Vera
játssza, az ő kettősük
némiképp kirí
játékstílusával az előadás
egészéből, részben ők adják a (fekete?)
„humort” – miközben mind nagyobb méretű
koponyákkal játszadozik a tengerről
szerencsésen visszatért Hamlet. Itt királyfira
inkább jellemző, korabeli
felsőben van, ami jól is áll neki. A
párbajnál megint csak a szokott
fehér-fekete öltözetében jelenik meg.
A
vívás után szó szerint a
hullahegy… csak Polonius hiányzik. Ott van a
sírból Ophelia, a két jómadár,
Rosencrantz és Guildenstern, akik mindenre kaphatók
voltak (az ő halálba
küldésük miatt Hamletnek nincs lelkiismeret
furdalása), Claudius, Gertrud,
Hamlet és Laertes… és milyen értelmetlen a
haláluk! Pedig többször is lehetett
volna más megoldás: ha Hamlet visszamehet tanulni, ha nem
tér vissza Angliából,
ha Laertes nem vásárol előre mérget, és
persze, főképp, ha Claudius nem öli meg
Hamlet apját, aminek feltehetően szintén lehetett
konkrét oka (hatalomvágy,
szerelem, pénz), ha mi ennyire mélyen nem is
ismerjük… de a csupa „ha”-val nem
megyünk semmire. Így történt, ahogy
történt, ezt kell majd az életben maradt
barátnak, Horatiónak világgá
kiáltania-mesélnie, ahogy erre a haldokló Hamlet
kéri-utasítja.
Az
előadásban Fortinbrast is
nő játssza nagyon fehér öltönyben (Gilicze
Márta) – vagy nőként akarják
ábrázolni a tehetséges hadvezért, vagy nem,
ami
persze nem mindegy… mindenesetre távoztában ő is
odavág egy gumilabdát a magas
üvegfalhoz, mint Hamlet tette az előadás elején,
megjelenésekor.
További
szereplők: Pap – Viszt Attila, Osrick – Takács Zalán, Francisco – Szabó
Mátyás, Katona – Kovács
Olivér.
Az
előadást sokak munkája
szolgálja:
A
színpadi változatot
Forgách András és Vörös
Róbert
készítették.
A
díszlet főként egy óriási
csillogó, felénk üveggel határolt
háromszög-fémszerkezet, mely
süllyed-emelkedik, mozog talán részletekben is,
átlátszó ablakai eltolhatók, hátul
is fémajtókat látunk rajta – szinte
félelmetes. Olykor belső szoba, hálószoba, Gertrud
szobája, máskor ott is vívnak…
alábújhatnak, rajta lehetnek, rámászhatnak,
csimpaszkodni lehet rajta… Mindez Antal
Csaba munkáját dicséri.
A jelmezeket Pusztai Judit tervezte, dominál a
fekete-szürke-barna és fehér, de Gertrudison
más színeket is látunk.
Zene: Michal Novinski. Videó: Szöllősi
Géza, szcenika: Juhász Zoltán.
A tiszta
játékidő 3 óra, és
csak egy szünet van, de egészen jól kibírja a
közönség a folytonos mozgás és az
előadásba való bevonódás miatt, no meg a
szöveg is magával viszi a közönséget.
Megfejthetjük-e
a Hamletet? Meg kell-e fejtenünk? Ahogyan
az előadás is tele van kérdésekkel, mi is
nyugodtan kérdezhetünk… Hamletet sem
muszáj mindig és feltétel nélkül
szeretni, csodálni meg különösen nem, hiszen
ifj. Vidnyánszky embert – igaz, egy különös
embert – ábrázol, aki addig nyugodt
külföldi tanulmányai helyett apja
meggyilkolásának bosszújával
kénytelen
foglalkozni. De hát mi magunk mindig tudjuk, mit is
tegyünk, mit kell tennünk, ha
igazságtalanságot, önkényt,
gyilkosságot látunk? Ha valaki azonnal,
gondolkodás
nélkül visszavág, az feltétlenül jobb
megoldást hoz…?
Különös
történet, különös
értelmezésben, különös rendezésben,
elsősorban ifj. Vidnyánszky képességeire
méltán
építve, aki, ha szükséges, valóban
uralja a színpadot.
Bemutató:
2017. október 1.
Megtekintett
előadás: november 4.
Budapest,
2017. november 6.
Megjelent a Kláris 18/2. számában
Györgypál
Katalin