Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

A FEHÉR KÓR

Budaörsi Latinovits Színház

A világrend helyreállításáért fogalmazza meg morális elemző tanításait Karel Capek híres művében, A fehér kórban, melynek központi kérdése a humanizmus harca a terjedő fasizmus ellen. A „második világégés” időszakában, a XX. század elején, 1937-ben keletkezett. Vajon miért ragaszkodnak „foggal-körömmel” hatalmukhoz a haza vezetői, még saját életükért cserében sem képesek meghozni a helyes döntést, hogy szembeforduljanak a háborúval, s tegyenek a békéért. Egy, a szövegkönyvből kiragadott részlet jól példázza, hogyan gondolkoznak, minden helyes erkölcsi morált félretéve a hatalmasok erről: „Mi, tudományos dolgozók azonban tudjuk, milyen jelentéktelen és szánalmas a mi érdemünk annak az érdeméhez képest (vagyis a diktátorról van szó – E. M.), aki sokkal súlyosabb vészt hárított el, az anarchia veszélyét, a barbár szabadság járványát, a korrupció lepráját és a társadalom széthullásának pestisét, amely már megtámadta és majdnem végzetesen legyöngítette nemzetünk szervezetét.”

A mű a vérengző politikai eszmék járványszerű terjedésének szimbolikus játéka. Felvilágosít, oktat, elgondolkodtat és mégis szórakoztat. Karel Capek politikailag legfontosabb színjátéka a fasizmus elleni felvilágosító küzdelemről. Vajon miért vette elő a rendező, Frigyesi András ezt az elfeledett darabot? Van-e áthallás benne a mai viszonyainkra? Talán igen, talán nem. Hiszen van benne szögesdróttal körülvett karantén, szembe van benne állítva a parancsuralmi rendszer a demokráciával, de mégis a történet egy képzelt, kissé ijesztő jövőbeli világban játszódik. „Túl sok ember él már ezen a világon, az egyik felének pusztulnia kell, hogy jusson hely a másik felének” – idéztem a darab szinopszisából.

Ebben a képzeletbeli világban egy bélpoklosság módjára terjedő, ismeretlen eredetű újfajta pestis tizedeli az embereket. A járvány az 50 év felettieket gyilkolja halomra, de mindenkiből öreg lesz, aki nem hal meg fiatalon. Úgy is fel lehet fogni, mintha ez a jelkép a fehér faj bomlásának tünete volna. Egyszer csak feltűnik a naiv orvos, Galén doktor (P. Petőcz András m.v.), az egyik főhős, a harcos, kemény és hajthatatlan humanista, aki feltalálta a kór ellenszerét. „Csakhogy nem hajlandó a receptet közkinccsé tenni, amíg a haza és a többi hazák felelős vezetői meg nem fogadják, hogy felhagynak minden háborúval” – áll a darab ajánlójában. A mű végén mégis az a feldühödött tömeg ontja vérét, akiket védelmezett s akiknek gyógyulásukért mindent megtett.

A műben nagy csavar még, hogy míg a gazdagoknak jobbak az életesélyeik, addig Capek-nál Galén doktor csak a szegényeket hajlandó gyógyítani, a gazdagokat, a háború haszonélvezőit nem. A másik két főhős a diktátor, a Tábornagy Asszony, akit ezúttal Iván Ildikó (m.v.) személyesített meg, kellő határozottsággal, meggyőző alakítással, továbbá a pénzfejedelem, Krüg báró (Bregyán Péter), a hadiipar koronázatlan királya, aki maga is megkapja a betegséget, és miután Galén doktor kitart álláspontja mellett, hogy ő csak a szegényeket kezeli, az előadás vége felé főbe lövi magát. Szívem szerint idesorolnám még a háborút, halált, erőszakot megtestesítő AZ, Leprás, Szárnysegédet is (Chován Gábor), hiszen fontos jelkép, üzenet hordozója.

Továbbá fontos mellékszereplő a gazdag kispolgárt megszemélyesítő Apa (Ilyés Róbert) és Anya (Karsai Klára m.v.), az áltudós klinikus Prof. Dr. Sigelius (Sipos Imre m.v.), aki jellemtelenül Galén doktor sikereit magának sajátítja ki, és Csitri, Újságíró (Bohoczki Sára), aki felületes hozzáállást mutat e nehéz, súlyos ügyben.

Míg Galén doktor a demokratikus szabadság és világbéke eszményét képviseli, vele szemben a hatalom és önkény megtestesítője, a Tábornagy Asszony az antihumanista eszményt szimbolizálja. Ez utóbbi az erőszakra épít, akinek kezében az emberélet csak eszköz, miközben hamisan hivatkozik Istenre, ennek ellenére megbabonázva issza szavait a tömeg.

Végső konklúzió, hogy a fasizmusnak, általánosságban véve is a diktatúráknak az a következménye, hogy az egyetemes emberi élet magát őrli fel ilyen körülmények között, miközben bebizonyosodik a parancsuralmi rendszerről, hogy meddő és silány.

A rendező újszerű ötleteivel mindent megtett azért, hogy a nézőkhöz nagyon közel hozza és személyes élménnyé tegye a színpadon játszódó eseményeket. Az előadás első perceiben érdekes meglepetésben volt részünk a nézőtéren: miközben egy fehér átvilágított paravánon szürreális fényfoltok úsztak, minket a nézőtéren füstfelhő burkolt be, olyannyira, hogy a mellettem ülő barátnőmet sem láttam tőle. Neki kellett néhány perc, hogy megnyugodjon, nem gyulladt ki a nézőtér, csupán az előadás része a minket körülvevő fehér füstfelhő is. Én nem éreztem „rossz húzásnak”, rögtön együttérzést váltott ki belőlem minden beteg emberrel kapcsolatban, akiket pár perc múlva megpillantottunk a három részre tagolt, lejtős színpadon, miután kinyílt, elfordult a fehér paraván.

Nagy kontraszt volt és igen erősen felcsigázta érdeklődésünket a második felvonás elején a gyerekkatonák színre lépése. A kezdő percekben az átvilágított félkör alakú paraván mögött jókedvű, hancúrozó gyermekek árnyjátéka sejlett fel, majd amikor szétnyíltak a tolóajtók, akkor jött a meglepetés. Kis „puskácskáikkal” trenírozták az ifjoncokat, arra kényszerítve őket, hogy még saját apjukat is tagadják meg. Az „agymosás” sajnos jól sikerült, előbb-utóbb minden gyerek „beadta a derekát” egy kislány kivételével, de végül ő is megtört. Ekkor bevillantak agyamba azok a szomorú felvételek a gyerekkatonákról, akiket a II. világháborúban besoroztak a német hadseregbe és kényszerítettek gaztettek végrehajtására vétlen kicsiként. Sajnos, nem kell ilyen messzire mennünk az időben, az ISIS gyerekkatonáiról is keringenek megrázó felvételek mai világukban Szíriából és környékéről.

Ebben a műben az egyes karaktereknek nem kidolgozott jellemábrázolásuk van, mint a drámákban, hanem jelképek, melyeken keresztül személyiségek és tartalom rajzolódik ki. Összességében magával ragadó, egyéni és meggyőző alkotás. Ajánlom minden olyan színházlátogatónak, aki nemcsak szórakozni megy a színházba, hanem szeret elgondolkodni is világunkról, amiben élünk. 

Fordította: Rubin Péter.

Bemutató: 2017. március 4.

Megtekintett előadás: 2017. október 29.

Budaörs, 2017. november 1.

 

Eller Mária
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©