A darabból az
derül
ki, hogy nemcsak a lelket eszi meg a félelem, hanem az
egész embert, az egészségét,
az erkölcseit, mindazokat a lehetőségeket, amelyek benne
voltak, és egy
támogató környezetben nagyobb eséllyel
kibontakozhattak volna.
A történet Rainer Werner Fassbindertől származik,
ezzel a címmel készített filmje 1973-ban
(mások szerint 1974-ben) készült el. Alföldi
Róbert rendező szinte mondatról
mondatra átvette a szöveget – nem
indokolta semmi, hogy változtasson rajta.
Egy három
gyermekét
már felnevelt özvegyasszony magányosan,
siváran éli életét. Gyermekeinek már
vannak saját családjaik, nincs idejük az anyjukra.
Szűk anyagi körülmények
között, szerényen él. Egy esős napon,
menekülvén a teljes elázástól, egy
sörözőbe megy be, ahol arab fiatalok iszogatnak. Együtt
töltik el a munka utáni
estét, addig, amíg „haza” mehetnek az
ablaktalan, kicsi helyiségbe, ahol négyen
szorongnak. Az egyik fiúnak feltűnik az asszony
magányossága, félénksége,
szomorú szorongása a számára idegen
környezetben. Két ember a társadalom
peremén. Az asszony életében mindig érzett
valamilyen szintű kiszorítottságot,
hiszen a férje lengyel volt, és a
megkülönböztetésre ez elég volt
Németországban. A fiatalember sokgyermekes szegény
családból jött Németországba
jobb élet és jobb munka reményében. Nagyon
sérti a számára megalázó
bánásmód,
amivel a munkaadói, az éjszakai szállást
adó bánik vele. Érzi az egész
társadalom ellenzését,
kirekesztését, tudja, hogy ezt áttörni szinte
lehetetlen. Fontos a darab elején és közben is
minden mondat, ami a
találkozásuk előtti életükre vonatkozik. Ezek
magyarázzák az öregedő nő és a
fiatal arab közeledését, és végül
a házasságukat. A nő szerelmes lesz a fiúba,
ami, mint tudjuk, természetes is, nem lehet nem szerelmes
életének ebben a
sivár időszakában egy emberbe, aki fiatal, szép
és lehetőséget ad neki arra,
hogy gondoskodjon róla. Már régen senkiről sem
tudott gondoskodni, senki sem
igényelte ezt, és senki sem szólt hozzá
napokig. A fiatalembernek egyelőre
éppen erre a gondoskodásra van szüksége,
arra, hogy valahol emberként kezeljék,
emberi körülmények között élhessen.
A társadalmi
szokásokkal és sztereotípiákkal, amelyekről
tudjuk, hogy kényszerítő jellegűek
is lehetnek, szembekerülnek egyenként is és
együtt is. Az asszony eddigi
környezete nem fogadja el azt, hogy egy fiatalemberrel él,
aki ráadásul arab
is. A nő gyermekei ezt bűnnek tartják. Az arab barátok is
megvetik a fiút.
Összetartozásukat
kifejező viselkedésük lassan az elfogadáshoz
vezetne, de a tragédia mégis
bekövetkezik, bizonyítván, hogy a
sztereotípiák igen erősek. Bár
szükségük van
egymásra, de más és más a
hátterük. Az asszony mindent megtesz a
fiúért, és nem
érti meg, hogy a fiúnak egy idő után
hiányoznak a barátai, az arab és egyben
fiatalos élete. A fiú elmegy a barátaihoz
és régi barátnőjéhez, a felesége
utánamegy, kellemetlen szituációk alakulnak ki,
és végül a fiú a
feszültségektől bekövetkezett súlyos
betegséggel kórházba kerül.
Az asszonyt Hernádi
Judit játssza, csak csodálni
lehet azért, ahogy ezt a magányos, idősödő, nem
csinos, egyszerű, sőt nagyon
egyszerű asszonyt alakítja. A hangja, mozdulatai
előkészítik, magyarázzák a
fiúhoz való kötődését. Azt is
megkockáztatom, hogy sokkal jobban ki tudja fejezni
játékával a darab mondanivalóját,
mint a filmben szereplő „elődje”. Hasonló
eredményre juthatunk, ha a filmbeli fiú
játékát hasonlítjuk Bányaí
Kelemen Barna játékához. Sok idő
eltelt már a film megjelenése óta, és az
arabok is gyakoribb jelenlevői lettek az
európai világnak. Talán ezért is
Bányai Kelemen arabja sokkal életszerűbb, mint
filmbeli társáé. Remekül kifejezte
játékával azt a feszültséget, ami
végig
benne van, és a tragikus véghez vezet.
A rendezőtől nagy
bátorság kellett ahhoz, hogy a többi szereplőt, a
boltost és a feleségét, a
szomszédasszonyokat, az arab fiúkat a kocsmában, a
takarítónőket, az asszony
munkatársait egy négytagú
„brigáddal” játszassa, három
férfivel és egy nővel, Parti
Nórával, Bercsényi Péterrel,
Mihályfi
Balázzsal, Szatory Dáviddal. Ők a szavakon túl
gesztusokkal is kifejezik a társadalom
visszautasítását,
megrökönyödését a
„furcsa” párral kapcsolatban. Az egésznek
csodálatos iróniát ad, hogy a női
szerepeket alakító férfiak
felnagyítják és eltúlozzák a
karaktereket, ezáltal
megkönnyítik a nézőknek észrevenni az
emberekben rejlő ostobaságot, irigységet
és előítéleteket. A férfiak
játéka a női sztereotípiákat
nevetségessé teszik.
Remek ötlet! Ha előadást tartanának a
sztereotípiák káros
hatásáról, az sem
lenne ennél meggyőzőbb. Sikerült a
sztereotípiák romboló hatását
és
legyőzhetetlenségét kimutatni – ez volt a darab
célja.
Kifejező volt a
díszlet (Tihanyi Ildi) és a jelmez (Nagy Fruzsina). A szín egyszerre felelt
meg a történet különböző
helyszíneinek, mindent el kellett helyezni, a konyhát,
a hálószobát, a sörözőt, a
takarítónők pihenőhelyét,
rálátást kellett
biztosítani a zuhanyozó fiúra stb. A szín
elég zsúfolt, ami első látásra nem
volt megnyugtató, de remekül mozogtak benne a
színészek, és a történések
mindig
azt a részt emelték ki, amire szükség volt.
Ma a darabok már nem lehetnek
hosszúak, pörgőnek és közben
változatosnak kell lenniük, ezt oldották meg ezzel
a túlzsúfolt színnel, nem kellett időt
fordítani a gyakori helyszíncserére.
Az asszony
ruhatára is
csodás volt, az esetlenség, az
igénytelenség és egyben az olcsóság
kifejezője.
A darab mondanivalójának megfelelően
öltözködésével belesimult a
környezetébe,
és lehetőség nyílt arra, hogy
tulajdonságaival tűnjön ki (nekünk is és a
fiúnak
is), hiszen melegszívű, őszinte, szeretetet adó,
gondoskodó volt.
Nagyon
örülök, hogy
Alföldi Róbert megtalálta ezt a témát.
Valamikor nagy Fassbinder-rajongó
voltam, és most láthattam az egyik
témáját újjá és jobbá
születni.
Színpadi
változat és
egyben dramaturg: Ugrai István.
A
Kultúrbrigád és az Átrium előadása.
Bemutató: 2017.
október 14.
Budapest, 2017.
október 23.
Tóth
Attiláné