SZÍNHÁZ

A FÉLELEM MEGESZI A LELKET

Átrium Film-Színház

A darabból az derül ki, hogy nemcsak a lelket eszi meg a félelem, hanem az egész embert, az egészségét, az erkölcseit, mindazokat a lehetőségeket, amelyek benne voltak, és egy támogató környezetben nagyobb eséllyel kibontakozhattak volna.

A történet Rainer Werner Fassbindertől származik, ezzel a címmel készített filmje 1973-ban (mások szerint 1974-ben) készült el. Alföldi Róbert rendező szinte mondatról mondatra átvette a szöveget – nem indokolta semmi, hogy változtasson rajta.

Egy három gyermekét már felnevelt özvegyasszony magányosan, siváran éli életét. Gyermekeinek már vannak saját családjaik, nincs idejük az anyjukra. Szűk anyagi körülmények között, szerényen él. Egy esős napon, menekülvén a teljes elázástól, egy sörözőbe megy be, ahol arab fiatalok iszogatnak. Együtt töltik el a munka utáni estét, addig, amíg „haza” mehetnek az ablaktalan, kicsi helyiségbe, ahol négyen szorongnak. Az egyik fiúnak feltűnik az asszony magányossága, félénksége, szomorú szorongása a számára idegen környezetben. Két ember a társadalom peremén. Az asszony életében mindig érzett valamilyen szintű kiszorítottságot, hiszen a férje lengyel volt, és a megkülönböztetésre ez elég volt Németországban. A fiatalember sokgyermekes szegény családból jött Németországba jobb élet és jobb munka reményében. Nagyon sérti a számára megalázó bánásmód, amivel a munkaadói, az éjszakai szállást adó bánik vele. Érzi az egész társadalom ellenzését, kirekesztését, tudja, hogy ezt áttörni szinte lehetetlen. Fontos a darab elején és közben is minden mondat, ami a találkozásuk előtti életükre vonatkozik. Ezek magyarázzák az öregedő nő és a fiatal arab közeledését, és végül a házasságukat. A nő szerelmes lesz a fiúba, ami, mint tudjuk, természetes is, nem lehet nem szerelmes életének ebben a sivár időszakában egy emberbe, aki fiatal, szép és lehetőséget ad neki arra, hogy gondoskodjon róla. Már régen senkiről sem tudott gondoskodni, senki sem igényelte ezt, és senki sem szólt hozzá napokig. A fiatalembernek egyelőre éppen erre a gondoskodásra van szüksége, arra, hogy valahol emberként kezeljék, emberi körülmények között élhessen.

A társadalmi szokásokkal és sztereotípiákkal, amelyekről tudjuk, hogy kényszerítő jellegűek is lehetnek, szembekerülnek egyenként is és együtt is. Az asszony eddigi környezete nem fogadja el azt, hogy egy fiatalemberrel él, aki ráadásul arab is. A nő gyermekei ezt bűnnek tartják. Az arab barátok is megvetik a fiút.

Összetartozásukat kifejező viselkedésük lassan az elfogadáshoz vezetne, de a tragédia mégis bekövetkezik, bizonyítván, hogy a sztereotípiák igen erősek. Bár szükségük van egymásra, de más és más a hátterük. Az asszony mindent megtesz a fiúért, és nem érti meg, hogy a fiúnak egy idő után hiányoznak a barátai, az arab és egyben fiatalos élete. A fiú elmegy a barátaihoz és régi barátnőjéhez, a felesége utánamegy, kellemetlen szituációk alakulnak ki, és végül a fiú a feszültségektől bekövetkezett súlyos betegséggel kórházba kerül.

Az asszonyt Hernádi Judit játssza, csak csodálni lehet azért, ahogy ezt a magányos, idősödő, nem csinos, egyszerű, sőt nagyon egyszerű asszonyt alakítja. A hangja, mozdulatai előkészítik, magyarázzák a fiúhoz való kötődését. Azt is megkockáztatom, hogy sokkal jobban ki tudja fejezni játékával a darab mondanivalóját, mint a filmben szereplő „elődje”. Hasonló eredményre juthatunk, ha a filmbeli fiú játékát hasonlítjuk Bányaí Kelemen Barna játékához. Sok idő eltelt már a film megjelenése óta, és az arabok is gyakoribb jelenlevői lettek az európai világnak. Talán ezért is Bányai Kelemen arabja sokkal életszerűbb, mint filmbeli társáé. Remekül kifejezte játékával azt a feszültséget, ami végig benne van, és a tragikus véghez vezet.

A rendezőtől nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a többi szereplőt, a boltost és a feleségét, a szomszédasszonyokat, az arab fiúkat a kocsmában, a takarítónőket, az asszony munkatársait egy négytagú „brigáddal” játszassa, három férfivel és egy nővel, Parti Nórával, Bercsényi Péterrel, Mihályfi Balázzsal, Szatory Dáviddal. Ők a szavakon túl gesztusokkal is kifejezik a társadalom visszautasítását, megrökönyödését a „furcsa” párral kapcsolatban. Az egésznek csodálatos iróniát ad, hogy a női szerepeket alakító férfiak felnagyítják és eltúlozzák a karaktereket, ezáltal megkönnyítik a nézőknek észrevenni az emberekben rejlő ostobaságot, irigységet és előítéleteket. A férfiak játéka a női sztereotípiákat nevetségessé teszik. Remek ötlet! Ha előadást tartanának a sztereotípiák káros hatásáról, az sem lenne ennél meggyőzőbb. Sikerült a sztereotípiák romboló hatását és legyőzhetetlenségét kimutatni – ez volt a darab célja.

Kifejező volt a díszlet (Tihanyi Ildi) és a jelmez (Nagy Fruzsina). A szín egyszerre felelt meg a történet különböző helyszíneinek, mindent el kellett helyezni, a konyhát, a hálószobát, a sörözőt, a takarítónők pihenőhelyét, rálátást kellett biztosítani a zuhanyozó fiúra stb. A szín elég zsúfolt, ami első látásra nem volt megnyugtató, de remekül mozogtak benne a színészek, és a történések mindig azt a részt emelték ki, amire szükség volt. Ma a darabok már nem lehetnek hosszúak, pörgőnek és közben változatosnak kell lenniük, ezt oldották meg ezzel a túlzsúfolt színnel, nem kellett időt fordítani a gyakori helyszíncserére.

Az asszony ruhatára is csodás volt, az esetlenség, az igénytelenség és egyben az olcsóság kifejezője. A darab mondanivalójának megfelelően öltözködésével belesimult a környezetébe, és lehetőség nyílt arra, hogy tulajdonságaival tűnjön ki (nekünk is és a fiúnak is), hiszen melegszívű, őszinte, szeretetet adó, gondoskodó volt.

Nagyon örülök, hogy Alföldi Róbert megtalálta ezt a témát. Valamikor nagy Fassbinder-rajongó voltam, és most láthattam az egyik témáját újjá és jobbá születni.

Színpadi változat és egyben dramaturg: Ugrai István.

A Kultúrbrigád és az Átrium előadása.

Bemutató: 2017. október 14.

Budapest, 2017. október 23.

Tóth Attiláné