Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

A MI KIS VÁROSUNK

Karinthy Színház

Thornton Wilder (1897–1975) A mi kis városunk (Our Town) című színdarabjáért 1938-ban megkapta a második Pulitzer-díjat. Wildert a darabra Gertrude Stein amerikai írónő The Making of Americans (1925) című családregénye inspirálta. A történet helyszíne a képzeletbeli Grover's Corners, New Hampshire államban. A pontosan 2642 főnyi (éppen aznap hajnalban születnek meg a lengyel(!) ikrek az orvos, Mr Gibbs – Széles Tamás – közreműködésével, amikor mi megismerjük a kisvárost) helység inkább falu, mint város. Pontosan megismerjük a kisvároska földrajzi fekvését, több millió éves talajtörténetét (Willard professzor – Karsai István, aki egyben Mr McCarty is), utcáit, középületeit, házait (a háttérre vetített képek még közelebb hozzák mindezt), a lapszerkesztő (Mr Webb – Mihályi Győző) is mesél a városka nem létező kulturális életéről, társadalmáról – na jó, erről keveset…

Az első felvonás tele van szinte semmitmondó eseményekkel. Tejet hoznak, a ló nyerít, az asszonyok babot fejtenek, az anya a lányával babot fűz fel cérnára, olykor egy-egy fotó készül róluk. Ezeket jórészt a Rendező (Lengyel Ferenc) meséli el a színpadon az előadás folyamán, gyakran megakasztva a cselekményt, magyaráz, kommentál, időnként beugrik egy-egy szerepbe, néha fotóz. Mindettől a szereplők játéka inkább illusztráció.

Az okos és kedves Emily Webb (Lovas Rozi) és a gazdálkodni kívánó, jól nevelt, jóravaló George Gibbs (Baronits Gábor) itt járnak együtt iskolába, amikor először találkozunk velük, 16 évesek. Egymásba szeretnek – ez már három év múlva történik. A városka éli mindennapi életét: mindennap reggeliznek, az asszonyok (Mrs Gibbs – Györgyi Anna, Mrs Webb – Murányi Tünde) háromszor főznek naponta, veteményeskertjeik csaknem egyformák, de hiszen mások is így élnek (a veteményeskertek esetleges hiányát leszámítva). Mindennap történik valami, hol esik, hol eláll, napfelkelte, holdsütés – ez utóbbira talán még egy kicsit odafigyelnek, a többire alig. A fiatalok összeházasodnak, „Milyen szép esküvő!” (Mrs Soames – Balázs Andrea) – olyan, mint lenni szokott, az anyák könnyeznek, a fiatalok szoronganak, aztán a nagy boldogság…

Újabb 9 év telik el. Emily gyermekágyban meghal. Szomorúak leszünk természetesen, de ettől még nem jönnénk ennyire zavarba. De a fehér székeken, fekete ruhában megjelennek és leülnek az elmúlt 9 év alatt meghalt emberek, köztük ismerőseink: a részeges kántor (Simon Stimson – Marton Róbert), Emily öccse (Wally Webb – Benesovits Áron), George édesanyja és mások. És – beszélgetnek, miközben Emily temetésére készülnek a még élők a zuhogó esőben, aztán el is temetik a fiatalasszonyt, az óriási nyitott ernyők teljesen eltakarják a ceremóniát, maradnak előttünk a már halottak. És ez az, ami zavarba ejtő: mi marad a halál után, a halottak hogy viszonyulnak az élőkhöz (ha egyáltalán létezik ilyesmi), és főleg mi magunk hogyan viszonyulunk a halálhoz, ezen keresztül pedig az élethez külön-külön. Mert ez egyike a legintimebb dolgoknak.

Az író véleményét ismerjük meg elsősorban, már amennyire ez nála megismerhető. Mert „Wilder egész életművében két eszme, két hit birkózik: az egyik szerint az élet értelme az isteni terv felismerése, végrehajtása, az örök élet elnyerése. A másik szerint: amit magunk adunk neki, az alkotó munka, az embertelen természet humanizálása. Wilder már nem tudott elég naivan hinni, és még nem tudta magáévá tenni a materialista szemléletet. Racionalista választ keresett egy olyan kérdésre, amelyet misztikus formában adott fel magának. Ezért őrlődött Wilder, akárcsak nemzedékének számos tagja, két malomkő között: ezért tudta kifejezni a maga drámájával együtt egy egész korszakét”. https://moly.hu/konyvek/thornton-wilder-dramak

A már halott Emily, aki egy napra visszatér, ő maga választja 12. születésnapját. És megijed, megrémül, mennyire nem figyelnek szülei egymásra, mennyire nem élik meg a soha vissza nem térő pillanatokat, mennyire „vakon élnek”. Pedig az élet szép, és éppen a halál tudatában felértékelődik; minden véges, a tudatunk is, a Földön tölthető időnk is. És meg sem várva a nap végét, Emily visszatér fehér ruhájában a fekete ruhás halottak közé.

Karinthy Márton rendezésében is a színpadi díszletek és kellékek minimálisak, számos egyforma hófehér szék, kettő magasabb (gyerekeknek-fiataloknak), néhány hófehér sámli és két asztal. De két székből és egy hófehér deszkából lehet magasabb asztalt készíteni a cukrászdába, vagy vasalóállványnak. (Díszlet: Székely László, díszletkivitelezés: Major Attila. Kellék: Bíró Tamás.) Mert a szereplők minden félével foglalatoskodnak közben, csirkét etetnek, vasalnak, reggelit készítenek, dugipálinkát isznak a férfiak és elmossák a poharakat… de az első felvonástól az utolsóig jelképesen végzik mindezt, mi pedig találgatjuk magunkban, éppen mit is csinálnak.

A jelmezek most is fontosak, a lányoké kedves-üde-színes, a férfiaké eltérő, de jellemző valamennyi, az orvosé inkább komor, a lapszerkesztőé lezser-elegáns. Jellegzetes a Rendező szedett-vedettnek tűnő, de gondosan tervezett öltözéke a magával hurcolt viseltes köpenyével együtt. (Jelmez: Tordai Hajnal.)

Néhány kérdésben túlhaladt az idő: fel kell-e világosítani a lányokat esküvő előtt, a nők szavazati joga szükséges-e, de mindez nem igazán fontos itt, maga az író is érzékeltette az idő múlását (12 év, 1901–1913) alatt is pl. az autók megjelenésével. Az alapkérdés azonban kortalan és örök, már amennyire mi ezt ma belátni képesek vagyunk: a születés és halál misztériumát. A tudatos megélése az élet minden egyes pillanatának kontra Csíkszentmihályi és mások ma már közismertnek számítható flow elmélete kérdésében sem tudnánk igazából állást foglalni, és talán nem is szükséges. De a halál tudatában az élet valóban felértékelődik – azok szemében, akik az életet választják.

Az író szerint pedig Emily már semmit nem érez George fájdalmából, amikor a férje – kissé „színpadiasan” – ráborul a sírjára. Az előadás végén a háttérben megjelenő – egyébként szándékosan kissé túlszínezett – fotók, amelyek (elvben) az első két felvonás alatt készültek a szereplőkről, még szomorkásabbá teszik az előadást, hiszen mindez már valamennyiünk számára elkerülhetetlenül a múlté, most már felértékelődnek.

Játszanak még:

Rebecca Gibbs – Kuna Kata, Howie Newsome és Joe Stoddard – Németh Gábor, az újságkihordó fiúk -- Inoka Péter, valamint Földvári Péter, Bessenyei Emma, és a többiek: Bernáth Viktor, Koltai Vivien és Szelindi Miklós.

Fordította: Benedek Marcell.

Külön fontos a mozgás az előadásban, mely Köllő Miklós (pantomimművész) érdeme.

Zenei összeállítás: Nyitrai László, hang: Voronkó Miklós, fény: Sörös Zsolt. 

Az előadás után nem azonnal kezdődik a hosszas megérdemelt taps. Előbb fel kell ocsúdnunk.

Sajtóbemutató: 2017. szeptember 29.

Budapest, 2017. szeptember 30.

 Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©