Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

AZ IMPOSZTOR

Jászai Mari Színház, Tatabánya

Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház

Spiró György első nagyregénye, az Ikszek Magyarországon nagy sikerkönyvnek számított megjelenésekor (1981), összesen négy kiadást ért meg. A lengyelek sokáig elutasították, ellenséges indulatot véltek mögötte. Lengyelországban 2013-ban jelent meg először az Ikszek. A regény Wojciech Boguslawskiról, legendás nagy színészükről szól, ahogy Az imposztor című komédia is, bár a regényben a színdarab története egyáltalán nincs benne. Spiró ezt a szellemes fricskát – állítólag – Major Tamás kérésére írta, és jutalomjátéknak szánta. A Katona József Színház mutatta be 1983. október 28-án szép sikerrel.

A komédia az idegen elnyomás egyik kinövéséről, az elviselhetetlen cenzúráról, a besúgó rendszer elhatalmasodásáról szól, amin a darab főhőse sajátos egyéni módon próbál rést ütni. Dramaturgiája impozáns és lebilincselő, a nézőt fokozatosan vezeti be a vilnai (Litvánia) helyi viszonyokba, ahol a helyi lengyel közösségnek egyetlen életben tartó kulturális közege a színház. Csak azért járnak színházba az emberek, hogy lengyel szót hallhassanak, nincs más elvárásuk a színészektől. 

Boguslawski inkognitóban érkezik a helyszínre Varsóból, személye annyira talányos, hogy a darab végéig a néző sem tudja, ahogy az ottani színészek sem, hányadán állnak vele. Zseni vagy kókler? Pénzéhes, vagy csak megjátssza, hogy az? Újra értelmezi Moliere-t a próbán, hogy aztán élesben abszolút konvencionálisan játssza végig. Elárulja, vagy megmenti Rybakot, amikor „besúgja” a színészt a gubernátornak? Mindezen közben játék a játékban zajlik, hisz a cselekmény idején folynak Moliere Tartuffe-jének próbái, majd az esti előadás, ahol a vendég Boguslawski játssza a címszerepet. A legendás színész képes félrevezetni színésztársait is saját szerepét illetően, mert mindannak ellent mond, amit aznap délelőtt a próbán javasolt, miközben a kisstílű spiclit eljátszva beárulja a rendőrbiztost játszó Rybakot a gubernátornak: késsel fog támadni a cár képére. Ki gondolná, hogy ezzel a megtévesztéssel megmenti az előadást, Rybakot és magát is. Még a dotációt is megkapja a színház. A színészóriás nem vár köszönetet, eltűnik. A rendezésben a színpad hátsó részében „páholyból” nézi mindazt a kavarodást, amit ő okozott.

Szikszai Rémusz rendező mindvégig fenn tudja tartani a nézők elemi kíváncsiságát a főhős valódi jellemét illetően. Úgy működteti a jeleneteket, mint a libikóka le- s föl járása. Sosem tudjuk biztosan megítélni, a főhős mikor adja az igazi énjét. Hol nagyképű híresség áll előttünk, hol erős önbizalom hiányban szenvedő kicsinyes valaki. A többi szereplő is ilyen ambivalensen gondolkodik róla, hol csalódnak, hol lelkesednek érte. És nem véletlen, hogy épp a Tartuffe-öt játsszák, hisz remekül illik a képmutató alak a képmutatásra kényszerített történelmi korokra, így az 1810-es évek feldarabolt Lengyelországára, akár a Kádár-korszakra, amikor íródott (a magyar bemutató idején már éppen végnapjait élte a cenzúra és a besúgás itthon).

A színpad két oldalán egy-egy állvány ágaskodik, az ideiglenességet szimbolizálja, az egyikben a gubernátor bársonybéléses díszpáholyát rendezik be, a másik csak támaszkodásra szolgál (díszlet: Varga Járó Ilona). Ezzel összhangban csöpög a mennyezetről a víz egy vödörbe, mintegy az anyagi szükség példáját mutatva. A díszlet maga a színészöltözők tükrös asztala, ami a szembenézésre sarkall, ezen öltözők elforgatásával kapjuk meg a Tartuffe ajtósorát, aminek része a cár életnagyságú festménye. A jelmezek szervesen igazodnak a mű koncepciójához, az első részben lerongyolt, szedett-vedett ruhában próbálnak (Boguslawski bundabéléses kabátja a legelegánsabb ruha), az előadás jelmezeit pedig a fekete szín uralja (tervező: Kiss Julcsi).

Boguslawskit Fodor Tamás játssza, alacsony termetét, hajlott hátát is eszközül használja a címszerep megformálásához. Játékában benne van egész életének szakmai tapasztalata, vagyis el tudja velünk hitetni, hogy ő az a nagy színész (és itt nagy ember!), akiért lelkesednek, aki lenyűgözi társait, a közönséget, és valahol még nagy hazafi is. Kaminskát (Elmira), a színház „primadonnáját” Lapis Erika alakítja, felajánlkozása kevéssé tűnik valósnak, ez nem az ő hibája, csak jelen korunk szemüvegén át tűnik megmosolyogtatónak. A direktort Crespo Rodrigo veszi totál hisztérikus és minden jelenetben ordító ripacs figurára, valószínűleg direkt adva a kissé ijedős, frusztrált igazgatót. Igen jó volt Bajcsay Mária öreg színésznője, egyenesen szívet melengetően adta ezt az epizód figurát, és Maróti Attila Rybak szerepében volt jelentős. Mihály Csaba az ügyelőt játszva volt figyelemreméltó, szögletes járása, de főként jellegzetes tájszólása keltett komikus hatást. Jól szerepelt még Széles Tamás (kellékes), Baksa Imre (díszletező), Honti György (kritikus), Szabó Emilia (Pieknowska) kisebb, de a darabot tekintve fontos szerepeikben.

Dramaturg: Szikszai Rémusz, koreográfus: Katona Gábor, világítás: Mervel Miklós, a rendező asszisztense: Fábián Ilona volt. Az előadás a Thália Színház színpadán zajlott a Vidéki Színházak Fesztiválja keretében.

Megtekintett előadás: 2017. szeptember 10-én.

 Budapest, 2017. szeptember 14.

 

Földesdy Gabriella
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©