Spiró
György első
nagyregénye, az Ikszek Magyarországon
nagy sikerkönyvnek
számított megjelenésekor (1981), összesen
négy kiadást ért meg. A lengyelek
sokáig elutasították, ellenséges indulatot
véltek mögötte. Lengyelországban
2013-ban jelent meg először az Ikszek.
A regény Wojciech Boguslawskiról, legendás nagy
színészükről szól, ahogy Az
imposztor című komédia is, bár a
regényben a színdarab története
egyáltalán nincs benne. Spiró ezt a szellemes
fricskát – állítólag – Major
Tamás kérésére írta, és
jutalomjátéknak szánta. A
Katona József Színház mutatta be 1983.
október 28-án szép sikerrel.
A komédia az idegen elnyomás
egyik
kinövéséről, az elviselhetetlen
cenzúráról, a besúgó rendszer
elhatalmasodásáról szól, amin a darab
főhőse sajátos egyéni módon próbál
rést
ütni. Dramaturgiája impozáns és lebilincselő,
a nézőt fokozatosan vezeti be a
vilnai (Litvánia) helyi viszonyokba, ahol a helyi lengyel
közösségnek egyetlen
életben tartó kulturális közege a
színház. Csak azért járnak
színházba az
emberek, hogy lengyel szót hallhassanak, nincs más
elvárásuk a színészektől.
Boguslawski inkognitóban
érkezik a
helyszínre Varsóból, személye annyira
talányos, hogy a darab végéig a néző sem
tudja, ahogy az ottani színészek sem,
hányadán állnak vele. Zseni vagy kókler?
Pénzéhes, vagy csak megjátssza, hogy az?
Újra értelmezi Moliere-t a próbán,
hogy aztán élesben abszolút
konvencionálisan játssza végig. Elárulja,
vagy
megmenti Rybakot, amikor „besúgja” a
színészt a gubernátornak? Mindezen közben
játék a játékban zajlik, hisz a
cselekmény idején folynak Moliere Tartuffe-jének
próbái, majd az esti
előadás, ahol a vendég Boguslawski játssza a
címszerepet. A legendás színész
képes félrevezetni színésztársait is
saját szerepét illetően, mert mindannak
ellent mond, amit aznap délelőtt a próbán
javasolt, miközben a kisstílű spiclit
eljátszva beárulja a rendőrbiztost játszó
Rybakot a gubernátornak: késsel fog
támadni a cár képére. Ki gondolná,
hogy ezzel a megtévesztéssel megmenti az
előadást, Rybakot és magát is. Még a
dotációt is megkapja a színház. A
színészóriás nem vár
köszönetet, eltűnik. A rendezésben a színpad
hátsó
részében „páholyból”
nézi mindazt a kavarodást, amit ő okozott.
Szikszai
Rémusz rendező
mindvégig fenn tudja
tartani a nézők elemi kíváncsiságát
a főhős valódi jellemét illetően. Úgy
működteti a jeleneteket, mint a libikóka le- s föl
járása. Sosem tudjuk
biztosan megítélni, a főhős mikor adja az igazi
énjét. Hol nagyképű híresség
áll előttünk, hol erős önbizalom hiányban
szenvedő kicsinyes valaki. A többi
szereplő is ilyen ambivalensen gondolkodik róla, hol
csalódnak, hol lelkesednek
érte. És nem véletlen, hogy épp a Tartuffe-öt
játsszák, hisz remekül illik a
képmutató alak a képmutatásra
kényszerített
történelmi korokra, így az 1810-es évek
feldarabolt Lengyelországára, akár a
Kádár-korszakra, amikor íródott (a magyar
bemutató idején már éppen végnapjait
élte a cenzúra és a besúgás itthon).
A színpad két oldalán
egy-egy állvány
ágaskodik, az ideiglenességet szimbolizálja, az
egyikben a gubernátor
bársonybéléses díszpáholyát
rendezik be, a másik csak támaszkodásra
szolgál
(díszlet: Varga Járó Ilona).
Ezzel
összhangban csöpög a mennyezetről a víz egy
vödörbe, mintegy az anyagi szükség
példáját mutatva. A díszlet maga a
színészöltözők tükrös asztala, ami a
szembenézésre sarkall, ezen öltözők
elforgatásával kapjuk meg a Tartuffe
ajtósorát, aminek része a cár
életnagyságú festménye. A jelmezek
szervesen igazodnak a mű koncepciójához, az
első részben lerongyolt, szedett-vedett ruhában
próbálnak (Boguslawski
bundabéléses kabátja a legelegánsabb ruha),
az előadás jelmezeit pedig a fekete
szín uralja (tervező: Kiss Julcsi).
Boguslawskit Fodor
Tamás játssza, alacsony termetét, hajlott
hátát is eszközül
használja a címszerep
megformálásához. Játékában
benne van egész életének
szakmai tapasztalata, vagyis el tudja velünk hitetni, hogy ő az a
nagy színész
(és itt nagy ember!), akiért lelkesednek, aki
lenyűgözi társait, a közönséget,
és valahol még nagy hazafi is. Kaminskát (Elmira),
a színház „primadonnáját” Lapis Erika alakítja,
felajánlkozása kevéssé tűnik
valósnak, ez nem az ő
hibája, csak jelen korunk szemüvegén át tűnik
megmosolyogtatónak. A direktort Crespo Rodrigo
veszi totál hisztérikus
és minden jelenetben ordító ripacs
figurára, valószínűleg direkt adva a kissé
ijedős, frusztrált igazgatót. Igen jó volt Bajcsay
Mária öreg színésznője, egyenesen
szívet melengetően adta ezt az epizód
figurát, és Maróti Attila Rybak
szerepében volt jelentős. Mihály Csaba
az ügyelőt játszva volt figyelemreméltó,
szögletes járása, de főként
jellegzetes tájszólása keltett komikus
hatást. Jól szerepelt még Széles
Tamás (kellékes), Baksa Imre
(díszletező), Honti György (kritikus), Szabó Emilia (Pieknowska) kisebb, de
a darabot tekintve fontos szerepeikben.
Dramaturg: Szikszai
Rémusz, koreográfus: Katona
Gábor, világítás: Mervel
Miklós,
a rendező asszisztense: Fábián Ilona
volt. Az előadás a Thália Színház
színpadán zajlott a Vidéki Színházak
Fesztiválja keretében.
Megtekintett előadás: 2017.
szeptember
10-én.
Budapest, 2017. szeptember 14.
Megjelent a Kláris 18/1.
számában.
Földesdy
Gabriella
