Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

GODOT-RA VÁRVA

Budaörsi Latinovits Színház

Ha mindössze három szóval kellene kifejeznem, mire gondoltam, amikor a Budaörsi Latinovits Színház Godot-ra várva előadás kínzó feszültsége után végre kiléptünk a forgalmas főutcára, azt mondanám: az elidegenedésre, magányra és a reménytelenség élményére. Együgyűség álarcába rejtőzött bonyolultság jellemzi a művet, és az ellentétpárok. Minden igaz és annak ellenkezője is, például a tér és idő meghatározottsága és meg nem határozottsága is. A társas érintkezés ürességének kifigurázása végig jelen van. Idegenné válnak a tárgyak is: Estragon lábára nem megy fel a cipő, Vladimir fejére nem illik a kalap.

Samuel Beckett nagysikerű, világhírű társadalomfilozófiai drámája annak ellenére, hogy teljesen cselekménymentes színdarab, nem hagyja érzelmi viharok nélkül a nézőt. A középkori misztérium játékokhoz nyúl vissza.

A világot mozgató legfontosabb törvényszerűségek szférájával foglalkozik. Többek között a test és a lélek, a hóhér és az áldozat, a bűn és közöny, az ember és a Megváltó viszonyával.

Godot, akire a két csavargó – Vladimir (Székely B. Miklós) és Estragon (Tóth József) – hiába reménytelenül vár, az emberiség Isten képzetét testesíti meg. God az Isten, az -ot franciául kicsinyítő képző, vagyis Istenke, már önmagában is elgondolkodtató, hogy vajon sérti-e az Isten attribútumát, hogy így nevezi Beckett, vagy éppen abban rejlik a mű nagyszerűsége, hogy hozzá mer nyúlni ilyen megközelítéssel ehhez a nehéz, életbe vágóan fontos témához. Ráadásul nem feltétlenül kell Godot alatt Istent érteni, lehet bárki vagy bármi más is, amire hiába várnak.

Ma igen aktuális ez a téma, amikor társadalmi szintű és világméretű az emberek kiábrándultsága. Olyannyira, hogy sajnos tíz emberből majdnem kilenc inti le azt az egyet, aki a Jó Isten eljövetelét és végső Megváltását tényként kezeli, és annak dátumát a nagyon közeli jövőbe helyezi el reményeivel.

„A semmit látjuk (…) emberméretűre felnagyítva, avagy lekicsinyítve: két ember várakozik, és közben megéli, vagy legalább majdnem megéli mindazt, amit várakozás közben lehet és kell. A hatalmi harcot kettejük között, amely (…) annál öldöklőbb, minél kisebb a tétje” – áll a darab szórólapján. Erről nekem Immanuel Kant gondolatai jutottak eszembe A vallás a puszta ész határain belül című művéből. „Attól való félelmünkben, hogy mások gyűlöletes módon fölénk kerekednek, jön létre bennünk a hajlam, hogy ezt megelőzendő, biztonságunk kedvéért mi magunk akarjunk fölénybe kerülni másokkal szemben, s a természet az ilyen versengés eszméjét (mely önmagában nem zárja ki a kölcsönös szeretetet) csupán a kultúrára való ösztönzőnek szánta. Az e hajlamhoz kapcsolódó bűnöket tehát a kultúra bűneinek nevezhetjük, gonoszságuk legmagasabb fokán pedig (…) például az irigységben, hálátlanságban, kárörömben stb. ördögi bűnöknek hívjuk.”

Egyrészről ördögi bűn, másrészről közben kölcsönös szeretet. Ilyen ambivalens kettősség jellemzi a Godot-ra várva színdarab mind a négy szereplőjét. A két főszereplő hajléktalant, Vladimirt, a kifejezőt, aki a testet jelképezte, és Estragont, a cselekvőt, aki a lélek életét élő embert figurázta. Továbbá Pozzot, az urat (Ilyés Róbert) aki szintén a test megtestesítője és a vele kötéllel összekötözött Luckyt, a szolgát (Böröndi Bence), aki a lélek megszemélyesítője. Mind a négy színész nagyon meggyőző alakítást nyújtott egyformán magas színvonalon, akárcsak Bohoczki Sára, Godot küldöttje. A rendezőnek, Kovács Kristófnak pedig még külön köszönet is jár ezért a szereposztásért.

A színpadi díszletekben engem zavart, hogy a terméketlen fa fémből volt, és nem hajtott ki szimbolikusan sem később, a második felvonásban pedig az eredeti forgatókönyv ezt megkívánta volna.

Alapvető emberi magatartások jelentek meg a négy férfi szereplő karakterében, akik közül a két főszereplő, Vladimir és Estragon akár a Krisztussal keresztre feszített két lator is lehetne. De nagy kérdés, hogy közülük is miért csak az egyik üdvözült, és vajon ő tényleg megérdemelte-e.

Ennek a műnek az a végső kicsengése, hogy nincsen nagy reményünk a megváltásra, bár folyton azt keressük, mégis, az emberek életük végéig terméketlen vegetációra vannak ítélve. Azonban Juhász Ferenc szavaival, „Én nem hiszek a bölcs emberi rosszban ,/ én nem hiszek az emberi gonoszban”. Vagyis szerencsére azért nem vagyok vele egyedül, aki vitatkozik ezzel az emberi hozzáállással…

Díszlet- és jelmeztervező: Hajdu Bence, Kolonics Kitti.

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil.

Bemutató: 2017. június 3.

Megtekintett előadás: 2017. június 8.

Budaörs, 2017. június 10.

Eller Mária


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©