A 2017-es MITEM rendezvény egyik
előadásaként
láthattuk a Vidnyánszky
Attila által rendezett Dosztojevszkij
regény színpadi
változatát. A szokatlanul hosszú, öt
és fél órás játékidő nem
riasztotta el a
nézőket, a teltházas előadás
közönsége maximális odafigyeléssel
kísérte végig a
jól ismert világirodalmi mű legújabb
szcenírozását.
A színlap nem
tünteti fel a díszlet- és jelmeztervező
nevét, így erről név nélkül
beszélhetünk. Az osztatlan színpadi teret
néhány
mozgatható és irányítható
geometrikus díszletelem uralja. A hatalmas fehér
díszletek hol szobabelsőt, hol utcarészletet
imitálnak attól függően, hogyan
forgatják őket. Díszletelemként funkcionál
a színpadon gyakran megjelenő
átlagos méretű, majd óriás fejsze, a
gyilkos eszköz. Kellék mindössze egy
újszövetségi biblia, pisztoly, Szonja keresztje,
amivel Rogyiont
megajándékozza. Minden a fehér-fekete
színben jelenik meg, a jelmezek is e két
színt váltogatják, kivéve Porfirij piros
sapkáját. A szűzies fehér jelmez a
ritkább, mutatóba villan fel néha.
Ez a végtelen tér
alkalmas mindarra, amire
Vidnyánszky koncepciója épül.
Valóságnak és a főhős képzeletének
nincs fizikai
határa, őbenne egységet alkot az, amit
átél, és az, amire közben gondol. Így
lehet az, hogy két áldozata (uzsorásnő és
húga) szinte állandóan a színen
vannak, véresre festett fejjel kísérik őt
mindenhová, jelezve, hogy tettétől
nem tud szabadulni, küzd annak szűnni nem akaró
emlékével. Sőt, Lizaveta végig
uzsorás nővérével „viselős”, előbb
ruhája alatt hordja nővére fejét és
felsőtestét, egyszer csak kiveszi szoknyája alól,
és ettől fogva kívül, mellére
erősítve hordja a véres fejű bábut, miközben
a megölt nővér is ott áll
mellette. Jelen van a meghalt Medvegyev is a későbbi
tömegjelenetekben, mintha
halála után figyelné szerettei további
sorsát.
Megjelennek a térben
Raszkolnyikov démonai, táncosok,
rendőrök, a tor meghívottai, vagy éppen rabok,
őrök képében. Minden jelenetet
baljóslatú, démoni zene kísér.
Dosztojevszkij monológjai szinte teljes
terjedelmükben hangzanak el a színen, kifejezetten
hangsúlyosak ezek a
filozófiai, lelki vívódás részletei,
mint Lázár feltámasztása az
Újszövetségből, Porfirij csavaros
taktikájának ismertetése, amivel csapdába
csalja a gyilkost, vagy Raszkolnyikov vallomása
Szonjának. Hosszú és drámai
Katyerina Ivanovna őrülési jelenete, és
óriási hangsúlyt kapott Szvidrigajlov
öngyilkossága előtti vívódása, amely
párhuzamosan fut Raszkolnyikov nehezen
született elhatározásával, hogy feladja
magát, megvallja bűnét a közösség
előtt. Dunya és Razumihin szerepe is
átértékelődött az eddig rendezésekhez
képest, Luzsin aljasságát a szokásos
módon láthatjuk most is. Szép és
megható
az a szimbolikus cselekedet, amikor a főhős földbe szögezi az
Újszövetséget,
majd a darab végén kiszabadítja a könyvet,
és magához veszi.
Részesei vagyunk a főhős
saját magával vívott
küzdelmének, lemondásának a
kivételezett felsőbbrendűségéről, a
jogáról, hogy
ítélkezzen mások tettei felett. Ebben kevesebb
szerepe van a virtuóz
rendőrfelügyelő éles elméjének, fület
hasogató kacajainak, inkább Szonja
gyermekien tiszta lénye, segítőkészsége
adja az erőt ennek véghezviteléhez. Az
a benyomásunk, hogy az öt és fél óra
(plusz fél óra szünet a két rész
között)
játékidő alatt teljesen birtokba vehettük
Dosztojevszkij regény formában írt
keresztény elkötelezettségű művét. Mintha
ismét újraolvasnánk, hozzátéve
mindazt, amit itt a rendező víziója adott hozzá. Vidnyánszky rendezése mintha
szándékosan
mutatná fel most, a 21. század második
évtizedében a keresztény megtérés, a
lelkiismeret furdalás, a bűn beismerésének
felemelő lehetőségét. Mindezt akkor,
amikor éppen elvesző félben van mindez, amikor a
hitetlenné vált Európa lába
alól csúszik ki a talaj, és nyoma sincs a
keresztényi gondolkodásnak. Eltűnt a
lelkiség, mert az anyagiasság, pazarlás,
önzés, és bizonyos tekintetben az
önfeladás vette át a helyét.
Magasan kvalifikált
színészgárda áll helyt a dupla
időben játszott monumentális dráma monstre
szerepeinek alakításában. A MITEM
tájékoztató füzetben nincs
részletezve, ki melyik szerepet játssza a darabban,
csak az első helyen feltüntetett Alexander
Polamishevről tudhatjuk, ő
Raszkolnyikov. A naiv tekintetű, kamaszos kinézetű
színész illúziót keltően,
rendkívül szimpatikusan formálja meg a nehéz
szerepet, emellett magabiztos is.
Óriásira nyitott szemei messze tekintenek, túl a
falakon, utcákon, városokon,
egy sajátos világba. Hasonló
kvalitású alakítás a Szonját
játszó Maria
Kuznetsova (?) játéka, ő kifejezetten gyerekes
testű és arcú színésznő, a 12–14
éves gyermeklány test azonban egy szeretetteljes,
önfeláldozó lelket rejt
magában. További szereplők: Vasilisa Alexejeva, Vitaly Kovalenko,
Dmitriy Lysenkov,
Anna Blinova, Sergey Parshin, Victoria Vorobyeva, Victor Shuralev,
Valentin
Zakharov, Ivan Efremov, Elena Nemzer, Elena Zimira, Julia Sokolova,
Nikolaj
Belin, Margarita Abroskina. Zene: Ivan Blagoder, Fénytervező:
Damir Izmagilov.
Rendezőasszisztens: Anton
Okoneshnikov.
A produkció a 10.
Alekszandrinszkij Nemzetközi
Fesztivál nyitóelőadása volt és az
oroszországi színházi élet 2016/17-es
évadának egyik kiemelkedő alkotása.
Az előadás 2017.
április 23-án 15 órai kezdettel volt
látható a Nemzeti Színház
nagytermében. Az orosz nyelvű előadást magyar
szinkrontolmácsolással fülhallgatón
követhettük végig.
Budapest, 2017. április 25.