Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

BŰN ÉS BŰNHŐDÉS

Alekszandrinszkij  Színház  -  Szentpétervár

A 2017-es MITEM rendezvény egyik előadásaként láthattuk a Vidnyánszky Attila által rendezett Dosztojevszkij regény színpadi változatát. A szokatlanul hosszú, öt és fél órás játékidő nem riasztotta el a nézőket, a teltházas előadás közönsége maximális odafigyeléssel kísérte végig a jól ismert világirodalmi mű legújabb szcenírozását.

A színlap nem tünteti fel a díszlet- és jelmeztervező nevét, így erről név nélkül beszélhetünk. Az osztatlan színpadi teret néhány mozgatható és irányítható geometrikus díszletelem uralja. A hatalmas fehér díszletek hol szobabelsőt, hol utcarészletet imitálnak attól függően, hogyan forgatják őket. Díszletelemként funkcionál a színpadon gyakran megjelenő átlagos méretű, majd óriás fejsze, a gyilkos eszköz. Kellék mindössze egy újszövetségi biblia, pisztoly, Szonja keresztje, amivel Rogyiont megajándékozza. Minden a fehér-fekete színben jelenik meg, a jelmezek is e két színt váltogatják, kivéve Porfirij piros sapkáját. A szűzies fehér jelmez a ritkább, mutatóba villan fel néha.

Ez a végtelen tér alkalmas mindarra, amire Vidnyánszky koncepciója épül. Valóságnak és a főhős képzeletének nincs fizikai határa, őbenne egységet alkot az, amit átél, és az, amire közben gondol. Így lehet az, hogy két áldozata (uzsorásnő és húga) szinte állandóan a színen vannak, véresre festett fejjel kísérik őt mindenhová, jelezve, hogy tettétől nem tud szabadulni, küzd annak szűnni nem akaró emlékével. Sőt, Lizaveta végig uzsorás nővérével „viselős”, előbb ruhája alatt hordja nővére fejét és felsőtestét, egyszer csak kiveszi szoknyája alól, és ettől fogva kívül, mellére erősítve hordja a véres fejű bábut, miközben a megölt nővér is ott áll mellette. Jelen van a meghalt Medvegyev is a későbbi tömegjelenetekben, mintha halála után figyelné szerettei további sorsát.

Megjelennek a térben Raszkolnyikov démonai, táncosok, rendőrök, a tor meghívottai, vagy éppen rabok, őrök képében. Minden jelenetet baljóslatú, démoni zene kísér. Dosztojevszkij monológjai szinte teljes terjedelmükben hangzanak el a színen, kifejezetten hangsúlyosak ezek a filozófiai, lelki vívódás részletei, mint Lázár feltámasztása az Újszövetségből, Porfirij csavaros taktikájának ismertetése, amivel csapdába csalja a gyilkost, vagy Raszkolnyikov vallomása Szonjának. Hosszú és drámai Katyerina Ivanovna őrülési jelenete, és óriási hangsúlyt kapott Szvidrigajlov öngyilkossága előtti vívódása, amely párhuzamosan fut Raszkolnyikov nehezen született elhatározásával, hogy feladja magát, megvallja bűnét a közösség előtt. Dunya és Razumihin szerepe is átértékelődött az eddig rendezésekhez képest, Luzsin aljasságát a szokásos módon láthatjuk most is. Szép és megható az a szimbolikus cselekedet, amikor a főhős földbe szögezi az Újszövetséget, majd a darab végén kiszabadítja a könyvet, és magához veszi.

Részesei vagyunk a főhős saját magával vívott küzdelmének, lemondásának a kivételezett felsőbbrendűségéről, a jogáról, hogy ítélkezzen mások tettei felett. Ebben kevesebb szerepe van a virtuóz rendőrfelügyelő éles elméjének, fület hasogató kacajainak, inkább Szonja gyermekien tiszta lénye, segítőkészsége adja az erőt ennek véghezviteléhez. Az a benyomásunk, hogy az öt és fél óra (plusz fél óra szünet a két rész között) játékidő alatt teljesen birtokba vehettük Dosztojevszkij regény formában írt keresztény elkötelezettségű művét. Mintha ismét újraolvasnánk, hozzátéve mindazt, amit itt a rendező víziója adott hozzá. Vidnyánszky rendezése mintha szándékosan mutatná fel most, a 21. század második évtizedében a keresztény megtérés, a lelkiismeret furdalás, a bűn beismerésének felemelő lehetőségét. Mindezt akkor, amikor éppen elvesző félben van mindez, amikor a hitetlenné vált Európa lába alól csúszik ki a talaj, és nyoma sincs a keresztényi gondolkodásnak. Eltűnt a lelkiség, mert az anyagiasság, pazarlás, önzés, és bizonyos tekintetben az önfeladás vette át a helyét.

Magasan kvalifikált színészgárda áll helyt a dupla időben játszott monumentális dráma monstre szerepeinek alakításában. A MITEM tájékoztató füzetben nincs részletezve, ki melyik szerepet játssza a darabban, csak az első helyen feltüntetett Alexander Polamishevről tudhatjuk, ő Raszkolnyikov. A naiv tekintetű, kamaszos kinézetű színész illúziót keltően, rendkívül szimpatikusan formálja meg a nehéz szerepet, emellett magabiztos is. Óriásira nyitott szemei messze tekintenek, túl a falakon, utcákon, városokon, egy sajátos világba. Hasonló kvalitású alakítás a Szonját játszó Maria Kuznetsova (?) játéka, ő kifejezetten gyerekes testű és arcú színésznő, a 12–14 éves gyermeklány test azonban egy szeretetteljes, önfeláldozó lelket rejt magában. További szereplők: Vasilisa Alexejeva, Vitaly Kovalenko, Dmitriy Lysenkov, Anna Blinova, Sergey Parshin, Victoria Vorobyeva, Victor Shuralev, Valentin Zakharov, Ivan Efremov, Elena Nemzer, Elena Zimira, Julia Sokolova, Nikolaj Belin, Margarita Abroskina. Zene: Ivan Blagoder, Fénytervező: Damir Izmagilov. Rendezőasszisztens: Anton Okoneshnikov.

A produkció a 10. Alekszandrinszkij Nemzetközi Fesztivál nyitóelőadása volt és az oroszországi színházi élet 2016/17-es évadának egyik kiemelkedő alkotása.

Az előadás 2017. április 23-án 15 órai kezdettel volt látható a Nemzeti Színház nagytermében. Az orosz nyelvű előadást magyar szinkrontolmácsolással fülhallgatón követhettük végig.

Budapest, 2017. április 25.           

 

Földesdy Gabriella

 

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©