Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

EX (VII. OLIVÉR)

Újszínház

Mondhatjuk, hogy ritkán játszott magyar színdarabot mutatott be az Újszínház. Annyira ritka, hogy Szerb Antal darabjának ősbemutatója 1965 májusában volt a Madách Színházban Pártos Géza rendezésében, Gábor Miklós főszereplésével. Eltelt ötvenegy és fél év, mire ismét színpadra került. Ezúttal Kerényi Imre rendezte, Sancho királyt Fehérvári Péter vendégművészként alakítja benne.

A szerzőnek ez az egyetlen színpadra írt műve, ez is előbb regénynek íródott álnéven (A. H. Redcliff: VII. Olivér) 1942–43-ban, majd Szerb Antal átírta politikai bohózattá Ex címen. Ebben a formájában a szerző halála után felesége, Szerb Klára adta közre. Az irodalomtudós szerzőnek komoly vonzódása volt a színdarabokhoz, magához a színészmesterséghez is, hiszen Rákosi Szidi színésziskolájának irodalomtanáraként dolgozott évekig. Az Ex kifinomult intellektuális játék hatalomról, érdekekről, szerepjátszásokról, szélhámosságról. A lehetőségekhez képest még eggyel több csavart is tartalmaz, az embernek erősen dolgoztatja az agyát a nézőtéren ülve.

A történet Artúriában, egy látszólag idilli operett királyságban játszódik, később Monte Carlóban folytatódik, végül visszatér Artúriába. Sancho király Emerita nagynénje szárnyai alatt uralkodik, aki óvja unokaöccsét a Medina Sidonia nevű ceremóniamestertől, aki a király legjobb belső embere. Sancho éppen egy önmaga elleni puccs megrendezését beszéli meg Sidoniával, mert nem akar tovább uralkodni, megkívánta az inkognitót, a civil életet. Mindezek előtt Sancho államcsődről tárgyal, amiben az ország szanálását vállaló cég egy házasság megkötését szabja feltételül az uralkodó számára. A szépséges Ortrud hercegnőt másnap reggel kell feleségül vennie. A hercegnő már alig várja az eseményt, igazából már előleget is adna Sanchónak a nászéjszaka előtt, ám jövendőbelije nem ragadja meg az alkalmat, sőt egy váratlan eseményt vizionál előre, miszerint egy tengeri kígyó meghiúsíthatja másnapi esküvőjüket. A tengeri kígyó az előre megrendezett puccs formájában jelentkezik, az esküvő elmarad, Sancho megszökik hitelezői, menyasszonya elől, és Monte Carlóba szökik.

Ha azt hisszük, hogy az Oszkár fedőnév és az ismeretlenség megvédi Sanchót az unalmasan megélt királyságtól, erősen tévedünk. Mikor már élvezi is, hogy új szerepében ismeretlen, munkanélküli, vagy épp szélhámos státuszban udvarol egy csinos kéjhölgynek, lecsap a ménkű. A szanáló cég vezetője, Mr. Compton felismeri, és szerencsétlenségére most azt kell eljátszania, hogy ő önmaga, Sancho király. Vele együtt lebukik Saint Germain nevű szélhámos jótevője is, akinek sem pénze, sem hatalma nincs. Sancho Artúriában találja magát ismét, visszakapja régi menyasszonyát, a kiruccanásnak ezennel vége szakad. Szegény Sancho, megint uralkodnia kell, de unalmas mindez!

Mintha ez az ironikus uralkodói unalom lenne az egyetlen mondanivalója Szerb Antal vígjátékának, ám van itt még valami. Szó esik a darabban bizonyos Norlandiáról, amely zsarolja Artúriát, néha lekezeli, megalázza, kiszolgáltatott státusban tartja, mintha vazallusa, gyarmata lenne. Sancho lázadásában a Norlandiától való megszabadulás is motivációt jelent a megszökéshez. Ez a „Norlandia szindróma” feltétlenül megüti az ember fülét, merthogy érintettek vagyunk többszörösen is, mint vazallus nemzet, utóbbi 5-600 év történelmünk folyamán mind a mai napig. A jelenségben az is benne van, hogy ettől a vazallusságtól, vagy – mondjuk – rabszolgaságtól mindig is szabadulni akartunk nemzetként, és vágytunk a mindenkori függetlenségre. Norlandiáról ez jut a mindenkori néző eszébe.

Az Újszínház zenés játékként vitte színre az Exet, Borhi Miklós zeneszerző fülbemászó dalokat komponált a cselekményhez, bár e nélkül is életképes színdarabról van szó. Az egyik dal valahogy úgy kezdődik, hogy „unom az uralkodást” vagy „unom a királyságot”, pillanatra azt hittem, hogy az István, a király híres „Unom a politikát” c. dalát komponálta a szerző mintegy idézetként. De nem, ez más. A légies, operettre is jellemző díszletet – sok függönnyel, könnyed ülőalkalmatosságokkal –, és az operett kosztümöket idéző jelmezeket Húros Annamária tervezte.

A színészek élvezik a játékot, bár a karakter figurák hálásabbak, mint a főszerep. Fehérvári Péter Sancho királyként még nem elég rutinos és nem elég ismert ahhoz, hogy maradéktalan szórakozást nyújtson ebben a paradox darabban. Másik hátránya, hogy az 1965-ös Gábor Miklós alakításnak elég a fotóit végignézni és elképzelni a kritikák alapján, milyen frenetikus alakítást nyújtott az akkor pályája csúcsán lévő színészóriás. Hálás szerep a Tordai Teri által játszott Emerita hercegnő, Szakács Tibor sokat sejtető arckifejezései jól ülnek a Medina Sidonia kulcsszerepben. Kisebb kaliberű szerepben igen jó volt Incze József mint Mr. Compton cégtulajdonos. Jó teljesítményt nyújtottak Dörner György (Saint Germain), Bátyai Éva (Ortrud hercegnő), Kiss Emma (Marcelle), Vass György (dr. Alcala), ifj. Jászai László (Harry Steel újságíró), Beszterczey Attila (miniszterelnök), Tóth Tamás (titkár/Valmier), Szarvas Attila (pénzügyminiszter).

A dramaturg: Falussy Lilla, a korrepetitor: Nemessányi Éva, a rendező munkatársa: Szelőczey Dóra volt. Szerb Antal egyetlen színdarabját azért el tudnám képzelni egy jelentősebb kivitelezésben, több humorforrást és paradox jelentést megmutató előadásban.

Bemutató: 2016. december 16.

Megtekintett előadás: 2017. március 19.

Budapest, 2017. március 22.

Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©