Nehéz lenne
eldönteni, hogy inkább
középiskolásoknak, vagy inkább felnőtteknek
szól Lengyel Ferenc e rendezése, de
végül is
mindegy: kiváló. Az előadás természetesen Haumann
Péter mint a végletekig zsugori Harpagon
abszolút főszereplésére épül, de
az összes többi szereplő játéka ugyancsak
élvezetes. Külön felfigyelhetünk
Haumann Péter mellett Haumann Máté (Clèante, Harpagon fia, Mariane
szerelmese)
és Haumann Petra (Élise, Harpagon
lánya, Valere szerelmese)
játékára, ha nem tudnánk, hogy
„családban
maradt”, nem feltétlenül derülne ki
számunkra, annyira különbözőképpen
játszanak.
Vígjáték
ez A fösvény a javából,
olykor
szinte
bohózat számba megy, a mese-elemeket pedig ők maguk sem
veszik komolyan, de talán
úgy az egészet sem. Mégis, vagy talán
éppen ezért hatásos, a felszínen
leplezetlenül derülünk, élvezzük a
jellegzetes zenét (Vecsei László),
a karakteres mozgást (koreográfust nem jelölnek
külön), a fordulatokat.
Tartalma
közismert: az idős Harpagon nagyon félti rengeteg
pénzét, mindenkit kizsigerelne,
betegesen gyanakvó, mégis újra
megházasodna, mégpedig éppen fia fiatal
szerelmét venné el, fia meg házasodjon majd
gazdagon. Lánya férjhez menne, de
nem az apja által kiszemelt gazdag idősebb úrhoz, hanem a
házban szolgáló fiúhoz,
Valere-hez, aki őérte vállalta el, hogy
Harpagonnál „szolgál” annak
titkáraként,
miközben családját, apját keresi, akik
évekkel azelőtt eltűntek egy
hajótörésben. A megérkező Anselme-ről (Rancsó
Dezső) kiderül, hogy a testvérpár – Valere
(Pavletits Béla) és Mariane (Móga
Piroska) – eltűntnek vélt, álnevet felvett
apja, Harpagon pedig a
pénzesládát választja, lemondva
Mariane-ról.
Bár mindezt
tudjuk, mégis nagyon élvezzük az előadást.
Többen külön szálat építenek fel,
így például van szerencsénk
megszemlélni La Fleche-t, Clèante
inasát (Szatmári
Attila) egy
szál kalapban (merthogy Harpagon attól fél,
ellopott tőle valamit, ezért teljesen
levetkőztetik), de csak derülhetünk ezen. Részünk
lehet abban is, hogy Frosine
(Soltész Bözse)
házasságszerző hogyan
dicséri Harpagon pompás alakját, ragyogó
(viseltes) öltözékét,
járását – nem
csekély derültséget keltve. Elhisszük Haumann
Péternek, hogy elhiszi e sok
megalapozatlan dicséretet Frosine részéről.
A szakács –
aki egyben a kocsis is (Jacques
– Hunyadkürti István)
étvágygerjesztően
képes sorolni és szinte véget nem érően a
rengeteg, természetesen soha el nem
készülő étket az esti lakomához, mert hiszen
mindegyikhez pénz kellene, azt
Harpagon most sem ad. Egyedül ő mondja szemében
Harpagonnak, mit beszélnek róla
az emberek; Harpagon látszólag magába roskad,
már-már öngyilkos lesz (!?),
aztán – mégsem.
Jacques
úgy teremt békét apa és
fia közt, hogy mindegyiknek külön-külön
egyszerűen hazudik; így aztán, amikor
kettejük között tisztázódik, hogy
egyikük sem engedett igazából, még
inkább
egymásnak esnek.
Nem
szokványos a fiú szerződése,
amit az uzsorás – mi párhuzamosan látjuk,
hogy saját apja – diktál: nem elég a
magas kamat, de még egy sor bóvlit is a nyakába
sóz, köztük hat db gyerekszéket,
de a többi tárgy sem különb. A
pénzközvetítő (Simon – Szücs
Sándor) is „megéri a
pénzét” szó szerint, hiszen busás
hasznot húz ő is. (Az sosem derül ki, mikor és
hogyan adja vissza Cléante a 15
ezer frankot.) Ám az sem mellékes, miként
dicséri az egekig éppen Valere saját
szerelmének
gazdag kérőjét, akinek fő erénye, hogy „nem
kér hozományt”, hiszen ez minden
más érvet lesöpör(ne) az asztalról.
Claude
asszonyság, Harpagon
cselédje – a fiatal Horváth Anna,
Paszuly
és Csuka, Harpagon szolgái – Szigethy
Norbert
a.n., Szondi Bence a.n.
Közreműködnek
a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei,
mégpedig harsányan, jókedvűen az első
pillanatokban éppen úgy, mint az előadás
lezárásaként táncolva, zenélve,
cigánykereket hányva.
A jelmezek
külön élvezetet nyújtanak, sőt olykor
humorforrásul szolgálnak: Harpagon
elhanyagolt, de a lánykérésnél
nevetségesen díszes öltözete, fia piperkőc
viselete, vagy a titkár, a szolgák és a
többiek korhű (szerű) jelmeze. Nem
beszélve a szándékosan és kifejezetten
„csálé” díszletről, ferde
falakról, ami
az első pillanattól kezdve szinte
észrevétlenül „helyre teszi” az
előadás
egészét. Díszlet-jelmez:
Kovács
Yvette Alida.
Dramaturg: Deres
Péter, fordította: Bognár
Róbert.
Az előadást
számos munkatárs segíti:
maszk:
Mgfx Studio;
világítás:
Suskovics
Péter; hang: Kovács Dávid; kellék:
Gulyás Marcell;
fodrászok:
Csorba
Nikolett, Kresák Annamária, Szeberényi Leila,
Mándi Zsófia; audionarrátor:
Tóth Cecília.
Milyen
egyszerűnek is tűnik, amikor Harpagon a nézőktől kér
bizonyságot, tőlük kérdezi
meg, nem ők vitték-e el az egyébként
óriási pénzesládáját, hogy
szerintük hol a
legjobb tartani ennyi pénzt. Látjuk, ahogyan tanakodik,
ahogyan vívódik, talán
még szenved is? – mégis derülünk rajta,
nem tudjuk komolyan venni. Pedig mindez
nem egyszerű, és mindez nagyon is komoly. Tudni tudjuk, de
sokszor inkább nem
akarjuk tudni.
Az előadást követő ováción már meg sem
lepődünk. Hiszen annyira természetes!
Bemutató: 2017.
február 24.
Budapest, 2017.
február 25.
Megjelent a Kláris 17/5.
számában.
Györgypál
Katalin
