Sok-sok
filmet, színdarabot láthattunk már a náci
bűnösök nürnbergi peréről, vagy a
bujkálók elfogásáról,
elítéléséről, Hitlerről
és stábjáról. Hetvenkét éve
vége a második világháborúnak,
és még mindig lehet
valami különleges eseményt találni, ami
hozzájárul a történelmi
összképhez, legalább
is árnyalja azt. Az árnyalásnak remek
példája Ronald Harwood
drámája két képben, amit magyarra Vajda Miklós fordított. A közel
három
órás előadást Szántó
Erika rendezte.
Már az elején
érezhető, hogy itt valami másról van
szó. Igaz, filmkockákon látjuk a
masírozó német hadsereget, az 1936-os olimpia
képkockáit, Hitlert közelről, miközben Marlene
Dietrich (Dobra Mara) a függöny előtt
német dalokat énekel. Mindez csak
bevezetés a tíz évvel későbbi
eseményekhez. 1946-ban, Berlin amerikai
szekciójában járunk. Steve Arnold őrnagy feladata,
hogy a híres karmesterről,
Wilhelm Furtwänglerről bebizonyítsa, ő volt a nácik
kedvenc karmestere, nem
menekült el, kitartott a háború
végéig. Effektíve nem politizált,
mégis bűnös,
hisz nem volt ugyan párttag, de náci volt, mert egy
követ fújt a bűnösökkel.
Arnold őrnagy (Szilágyi Tibor)
mindent elkövet, hogy ezt dokumentálja, sokszor nemtelen
eszközökhöz is
folyamodik, Helmuth Rode-nak, a berlini filharmonikusok
másodhegedűsének (Balázsovits Lajos)
vádalkut ajánl, állást
biztosít számára, ha terhelő
bizonyítékot produkál a karmester ellen. Az őrnagy
munkatársai a jegyzőkönyvet vezető Emmi Straube (Györgyi
Anna) és David Wills hadnagy (Baronits
Gábor).
Látszólag
könnyű eljárásról van szó, Arnold
magabiztosan viselkedik, a hirtelen felbukkanó Tamara Sachs (Olasz Ági) Furtwängler melletti
vallomását, levélbizonyítékait sem
veszi figyelembe, megalázza a karmestert
mindkét kihallgatásakor, ráordít,
kiutasítja a szobából, rászól,
fenyegeti,
rágalmazza. Ennél többet is elkövet:
beugrató kérdéseket tesz fel,
magánéletét
vájkálja, nem létező leveleket idéz tőle,
hogy zavarba hozza. A karmester
megdöbben az őrnagy aljas módszerein, zavartságot
mutat, de a második
meghallgatáson önmagára talál,
visszautasít minden vádat. A dráma hatásos
felépítése dominál, a magabiztos őrnagy
egyre ellenszenvesebbé válik
szemünkben, részben trágár,
megalázó kifejezései,
elfogultságának haragban,
ordításban való megjelenítése miatt,
de azért is, mert teljesen süket a
művészetre, és ezt büszkén vallja
(polgári foglalkozása biztosítási
kárbecslő).
Mindez elfogadhatatlanná teszi vádjait. Emmi Straube
és Wills őrnagy Furtwängler
oldalán állnak, ők higgadtak maradnak igazuk
tudatában, a karmestert tisztelik
kiemelkedő művészi teljesítményéért.
A második részben
felforrósodik a levegő, az
önuralmát elvesztő Arnold széttöri a karmesteri
pálcát, mintha így ítélné,
bélyegezné meg örökre a művészt,
mondván, a művészet egyszerűen baromság. És
a
jegyzőkönyvet vezető Emmi Straube hatalmasat sikít, amikor
apja a Hitler elleni
merényletben való részvételét
példának hozza fel Arnold. Kiderül, csak akkor
állt a merénylők közé, amikor
nyilvánvaló lett, a németek elvesztették a
háborút. A zsidó származású
Wills hadnagy is leteszi a voksot: akármit is
mondott a karmester, az általa megmentett zsidók
köszönőlevelei fényében kell
elbírálni. Oda jutunk, amit már eddig is sokszor
megtapasztaltunk, semmi sem
csak fehér, vagy csak fekete. Egyetlen aspektusból
nézve az emberi cselekvést,
nem lehet megítélni egy személy
erkölcsiségének teljességét.
Szántó Erika egyik
korábbi interjújában szerepel egy
sokatmondó kitétel: „Nem hiszek a kollektív
bűnösségben” [Szombat c.
folyóirat
2016/2/06., Várnai Pál írása].
Furtwängler épp az a személy, akinek
tarsolyában
elég muníció van ahhoz, hogy találjunk
felmentő momentumot számára.
Harwood drámája
kiugró színészi teljesítményekre ad
lehetőséget. Szilágyi Tibor őrnagy
alakításán van a legnagyobb teher.
Szerepében győztes amerikaiként ítélkezik a
vesztes németeknek egy nagyszerű
művész egyéniségén. Bosszút akar
állni mindenképp, materiális elvakultsága,
korlátoltsága a biztosítási
szakmájának is köszönhető. Ő maga nem
intelligens,
ez már kódolja későbbi kudarcát az
üggyel kapcsolatban. Szilágyi erőszakosan és
magabiztosan játszik, képes felkelteni
ellenszenvünket a figura iránt. Papp
Zoltán karmester alakítása nagyon
is visszafogott, már-már bocsánatkérő. Meg
van félemlítve, és igazi énjét csak
a végén mondott vallomásában nyeri vissza.
Györgyi Anna jegyzőkönyvvezetője
kulcsszerep. Egy végigvitt magatartást old meg kitűnően.
Tiszteli Furtwängler
művészetét és személyét is, ezt nem
is titkolja, szenved a közönséges szájú
őrnagytól, fülét befogja, kimegy a színről
annak trágár beszéde alatt, minden
mozdulata kidolgozott. Baronits Gábor Wills hadnagyként
hasonló felfogású Emmi
Straubéhoz, igazságérzetének
nyomatékot ad, a maga módján rendre
utasítja a
hőzöngő Arnoldot. A két szerep egymást
erősíti, és leplezi le a győztes
amerikai elhamarkodott ítéletét.
Balázsovits Lajosnak a gyenge, zsarolható
Helmuth Rode hegedűs szerep jutott. Mikor hazugságon
kapják, azonnal beáll az
árulók sorába, terhelő információkat
ad az őrnagy kezébe. Ezt a váltást kicsit
iskolásan adja elő a színész. Kicsi, de
hatásos Olasz Ági
alakítása. Tamara Sachs elégtételt kap,
mikor a karmester
megnyugtatja: férje igen tehetséges zongorista volt.
Dobra Mara szépen énekli a
Dietrich dalokat, megjelenése impozáns.
Juhász Kata díszlete üszkös
téglafalakat mutat, háttérben a
lebombázott Berlinnel. A díszletkivitelezés Major
Attila munkája. Vetített filmen látjuk a
kiégett házakat, bombák nyomait a
városon. Az iroda berendezése két
íróasztal és egy lemezjátszó, amin
három
zenemű szólal meg: Beethoven V. és IX.
szimfóniájának részlete és Bruckner
VII.
szimfóniájának Adagio tétele (Hitler
öngyilkossága előtt az utóbbi zenét
hallgatta). Zene: Nyitrai László,
hang: Voronkó Miklós, fény: Sörös Zsolt. A rendező munkatársa: Csesznek Judit. A Karinthy Színház most
nagyot lépett előre darabválasztásban, valamint
művészi összefogottság terén.
Gratulálunk!
Bemutató:
2017. február 17.
Budapest,
2017. február 19.
Megjelent
a Kláris 17/4.
számában.