A Nemzeti
Színház és a Gyulai
Várszínház közös produkciója.
Fiatalok
műve fiataloknak (is). Hiszen nagyon fiatal a rendező, ifj.
Vidnyánszky Attila (akinek a maga 23 évével
már és még talán
ez a 4. rendezése), Vecsei Miklós,
aki újrafordította és a szövegkönyvet
írta és a zeneszerző, Kovács
Adrián is. Mai betétdalokkal,
táncokkal, miegyébbel. De ott volt mellettük
dramaturg-konzultánsként dr. Kállay
Géza irodalomtörténész
Shakespeare-kutató is! – és valóban, minden
különössége ellenére „a” III.
Richárdot láttuk. A nyári Gyulai
Várszínház beli előadást most a Nemzeti
Színházban. Laza összefüggésekben
– no de a történelembe sokszor csak mi látjuk
„bele”, utólag belemagyarázva az oly
szervesnek hihető összefüggéseket!
Poénok
röpködnek. A György kezdőbetűből még
kihámozzák a „g…”-t
is, amit még évekig érteni fognak a
magyarok. Nem egyszer és nem kétszer bevonják a
nézőket – a színészek
melléjük-eléjük ülnek, beszélnek
hozzájuk, „közvéleményt”
kutatnak. Hol egy
tömbben, fekete-fehér „egyenruhában”
jelenik meg a sok fiatalember – énekelve,
táncolva, kavarogva, értetlenkedve --, hol
külön-külön szerepet formálva,
eltérő karaktereket megjelenítve. És nem csak
fiatalok! – természetesen. Hiszen
III. Richárdot egészen szokatlanul formálja meg Trill Zsolt visszafogottan, nem lehet
megállapítani, igazából
púpos-sánta-e (többek között
„breakel”, utána azt mondja, hogy nem is tud),
vagy ezt is csak eljátssza az udvarnak, ha már úgy
döntött a hosszú háborúk
után, hogy eztán „játszani fog”.
És játszik. A gonoszt, aki mégsem gonoszabb a
legtöbb udvarbéli embernél, csak élesebb
eszű. Talán hatalomvágyóbb is.
Gyűlölködik.
De nemcsak ő, hanem szinte „mindenki”. Az előadásban
jelentős hangsúlyt kapnak
egyes mozzanatok. Így a nagy
„békéltetés” is a király
– (György – Hegedűs D. Géza m.v.,
de ő Edwárd is,
meg később a bérgyilkos Tyrell) –
parancsára. Parancsra nem lehet „szívből”
békülni, pláne, ha nem is akarnak. Hatalmat akarnak,
nem megbékélést. Addig is
a gyilkosság volt a módi, ezután miért is
lenne másképpen? Csak az a kérdés,
éppen kit lehet vagy kell megölni, és ki fogja
megtenni. Vállalkozó mindig
akad, olykor félresikerül a manőver – Tyrell
Richárd kevés számú
barátjának
egyikét öli meg, de Richárdnak alig rebben
akár a szeme is. Ha már itt tartunk
– a Gobbi Hilda Színpad nem túl magas
zsinórpadlása kiváló Tower-nek bizonyult,
ahonnan egyszerűen ledobják elénk a meggyilkolt
két fiú (York herceg – Böröndi
Bence m.v., Erzsébet fiatalabb
fia – Szabó Sebestyén
László) holttestét.
Richárd elé nem, mert ő akkor éppen egy magas
pózna tetején, meglehetősen
szerencsétlenül gubbaszt…
De nem
kevésbé jó megoldás a korona folytonos
himbálódzása egy hosszú
kötélen, hol
rákerül valakinek a fejére, hol újra
himbálódzik tovább, felhúzzák,
leeresztik…
hiszen sűrű a királycserélődés. A
„nép” nem is igen érti, éppen
„mi van”.
De Richárd
„tud valamit”. Hiszen nemcsak Annát (Trokán
Nóra m.v.) csábítja el nemrég
meggyilkolt férje sírja mellett (a színpadra
– játszóhelyre – rengeteg zsák homokot
borítanak ki, ez aztán az előadás
végéig
ott is marad, ezen keresztül
botladoznak-hemperegnek-táncolnak, sőt
görkorcsolyáznak) –, de ugyanígy
Erzsébetet is megnyeri magának, aki két fia
meggyilkolása után mégis hozzáküldi
igencsak fiatal lányát feleségnek…
(Erzsébet lánya – Barta Ágnes
e.h.)
Különös ez
a III. Richárd. A végső ütközetben
legalább háromszor egymagában veri vissza a
„támadókat” –
púposan-sántán-gnóm alakkal aligha teheti.
Ezt a történelmileg is
vitatott kérdést is pontosan tárja elénk
Trill Zsolt.
Erzsébet –
gyönyörű (Eszenyi Enikő m.v.). És
ebben
a világos színű, gyönyörű hosszú
bundában, magasított-magassarkú cipőiben
botladozik
a vizes homokon. III. Richárd „palástja”
pedig valamilyen koszlott
műanyagcafat…
Erzsébet
körében az igazi látszat-ellentét azonban
Margit, a valamikori királyné (Szűcs Nelli)
és Erzsébet között húzódik,
aki éppen most szűnik meg királynőnek lenni. Még
az alkatukból eredő
különbözőség is hangsúlyossá
válik.
Shakespeare veretes
szövegét igen ritkán
halljuk viszont. De a kezdetkor… nos, akkor hibátlanul.
Csak éppen szinte
zárójelben téve, némi
iróniával. Talán. Mindenképpen szokatlanul.
Hiszen
szokatlan az előadás egésze. Mert ez a III.
Richárd csupán csak elfárad a két
„királyfi” meggyilkoltatása után,
lelkiismeret furdalása nem ébred fel. A
trónörököst megismerve talán mi sem
csodálkozunk – nagyon – mindezen. Akkor
mitől is fárad el Richárd…? Elérte, amit
akart, övé a korona. Ez minden? De
újra ütközet (a bosworthi ütközet) –
Richárd elesik. (Alighanem
32 évesen. Igaz, ez akkor többnek számított,
mint manapság.)
Díszlet
nincs, az első rész közben betolnak egy hatalmas
ferdén álló dobogót, ez
kiváló
börtönnek-ágynak egyaránt. (Na de Shakespeare
idejében sem voltak díszletek!)
Nem tudni, kinek a munkái a jelmezek – Erzsébeten
kívül Annáé is (a vége felé
koktélruhában énekel és találkozik
még egyszer Richárddal) mutatós, a
fiúké-férfiaké változó,
szerepük szerint. Különös az ezüstös
színű harci
„páncélzat”, Richárdé
természetesen szakadozik.
Kifejező a
zene, olykor hátborzongató. De hát a
történések maguk hátborzongatóak, a
koronához vezető út itt nem a „királyi
út” volt.
Mindez 3
órában (szünettel), két részben.
Dráma természetesen – de olykor bizony derül
a közönség. Szintén mint Shakespeare
idejében.
Játszanak
még: Buckingham – Dóra Béla
m.v.,
Catesby – Patkós Márton m.v.,
Hastings
– Mészáros Martin e.h., Rivers
– Kovács Tamás e.h., Stanley -- Krausz Gergő e.h., Brakenbury – Bordás
Roland e.h., Pap – Berettyán Sándor
e.h., Polgár – Berettyán Nándor
e.h., Gyilkos I. – Gyöngyösi Zoltán
e.h., Gyilkos II. – Lestyán Attila e.h.
A következő
előadásokra nem lehet már jegyet kapni. Igaz, nem
túl nagy a nézőtér…
Budapest, 2017.
január 11.
Bemutató: 2017.
január 10.
Megjelent a Kláris 17/4.
számában.
Györgypál
Katalin