Az 1956-os forradalom 60.
évfordulója ihlette
a színdarab bemutatását. Az író
– Szilágyi Andor
– filmforgatókönyvnek írta meg
a témát, de nem talált forgalmazót,
vállalkozót hozzá. Idén a Nemzeti
Színház
jelentkezett nála, írja át színpadra,
és ő készségesen átírta. Műfaja: tanúságtétel
két részben. Vidnyánszky
Attila rendezőként jegyzi a színdarabot,
inkább hozzátesz, nem vesz el belőle. Őszintén
bevallja, hogy bár az eltelt idő
meghozhatta volna a konszenzust e kettéosztott országban
’56 kapcsán, mégsem
hozta meg, inkább nő, mint csökken azok száma, akik
kételkednek a forradalom
tisztaságában, nem hisznek az ártatlanul
elítélt áldozatokban. [Néhányan csak
a
kommunista mártírokban hisznek ma is – a szerző
megj.] (Nemzeti Színház magazinja.
IV.évf.1. sz. 7. o.)
Az alaptörténet a
hatodéves
orvostanhallgató, Tóth Ilona forradalmi
tevékenységének, majd
bírósági perének
bemutatása egészen felakasztásáig. A
rendezés erre a vonalra fűzi fel mindazt,
amit ’56 kapcsán még el akar mondani a
nézőknek. És sok mindent akar elmondani,
néha az az érzésünk, hogy túl sokat
is. A kezdő jelenet az 1957. május elsejei
felvonulás megidézése az ekkor már
Sztálin szobor nélküli ún.
„csizma” téren.
Már televíziós közvetítés is
létezik, a riporter mondja alá a szöveget, a
háttérben kivetítőn megy a
Kádár-beszéd néma változata. De
mindehhez még
hozzájön a forgószínpad
segítségével a bírósági
ülésterem, ahol a bírói székből
sztentori hangon olvassák fel a halálra
ítéltek nevét, kivégzés
módját, életkort,
minden név után leütve a kalapácsot, mint az
árveréseken. Tóthné, Ilonka anyja
pedig a színpad közepén áll és arra
vár, hogy Kádár elvtárssal
beszélhessen
lánya ügyében. Felvonulók jönnek
luftballonokkal, énekelnek, megidézik nekünk
az 50–60-as évek forradalmi dalait, még
emlékszünk rá: „Királyok, hercegek,
grófok, naplopók és burzsoák”;
„A rablánc a lábon nehéz volt, de
széttörte
büszkén a nép, hát éljen a hős, aki
feláldozta hű életét: Lenin! Hát
éljen
Lenin és a nép!” Az egész
kétrészes előadás alatt totális a
hangzavar,
egyszerre szól valamilyen mozgalmi zene,
gépfegyverropogás, durranások,
egyszerre többen beszélnek a színpadon, van, akit
nem lehet érteni, torzult
ordítása felemésztődik a színház
rossz akusztikájában. Néma jelenet adja elő a
kivégzettek koporsóba tételét, majd
kivételét onnan.
Közben, ha kisebb-nagyobb
megszakításokkal is, végig követhetjük
Tóth Ilonka tragédiáját. Valóban, a
frissen levert forradalom bemocskolásához
szükség volt egy vétlen, ám magát a
közösség és a család, a többiek
jobb sorsáért feláldozó lényre,
akivel példát
lehetett statuálni: ilyenek a forradalmárok. Egy
orvostanhallgató, aki ráadásul
rövid ideig a Domonkos utcai kórház vezetője volt,
megölt egy embert – hangzik
a vád. A háttéresemények mutatják,
hogy ez egy előre kitervelt, nem létező
bűntény volt, csapda, amibe belefutott mindenki, akinek
köze volt a bírósági
ügyhöz. A lány ügyvédjét az
ítélet után félreteszik, hamarosan eltűnik
valamelyik süllyesztőben. A fiatal
lány ártatlansága kétségtelen, ő
mindenkin segített, aki a kórházába
került,
alkalma lett volna többször is Bécsbe menekülni,
de nem élt a lehetőséggel,
inkább magát áldozta fel. Meghurcolása,
felakasztása egy a háromszázvalahány
közül, így működött a koncepciós
perek, a megtorlás rendszere. A per színpadi
megjelenítése megrázó és idegeket
felkorbácsoló. A játékidő több mint
három
óra, soknak bizonyul, lehetne rövidebb.
A tömény borzalom
színpadi
felvonultatása mellett vannak szerényebb, mégis
hatásos, megrázó részletei az
előadásnak. A címszerepet játszó Waskovics Andrea vallatása
közben a
háttérvetítőn megjelenik az igazi Tóth
Ilonka naiv, szelídtekintetű
gyermekarca. Az események idején éppen 24
éves (1932. október 23-án
született!), összes fennmaradt fényképén
egy testileg fejletlen, törékeny kamaszlány
néz velünk szembe. Meglepetés az előadás
befejező jelenete: a kötélen lógó,
akasztott főhőst látjuk egy hosszú pillanatra, majd a
szereplők közül Voith
Ági, Csurka László, Mécs Károly,
Bodrogi Gyula és Dózsa
László szerepen kívül,
civilben lépnek a színpad előterébe, és
egyenként elmondják néhány mondatos
forradalomhoz fűződő élményüket. A jelenet
személyes, és igazán ünnepi. A
váratlansága hat meg bennünket leginkább,
hogy nem számítottunk rá. Dózsa
László a pesti srácok egyik élő
képviselője, az ő történetét sokszor
hallottuk
már, de most is lenyűgözve éljük át a
vele történt csodát. A halál
torkából
mentette ki valaki, aki észrevette, hogy a hullahegy
tetején megmozdult a
karja. Visszahozták az életbe mindmáig.
Olekszandr
Bilozub díszlete az óriásivá
nőtt tárgyalóterem magas emelvényével
jól szimbolizálja a mindenható hatalmat,
amely szinte rázuhan a bíróság malomkerekei
közé került szerencsétlenekre.
Hátoldalán aktákat rejtő fiókok emelkednek
az égig, a többi díszlet rövid
időre, kellékként kerül a színpadra,
így a vaságy, a nyitott koporsó, a
mikrofon, az óriás Lenin-fej, az
írógép, amely szüntelenül kattog. Nagy
Viktória jelmezei a korabeli hétköznapi
öltözetet imitálják, a statisztaként
jelenlévő pesti srácok sildes sapkát,
rövidnadrágot viselnek, pisztolyt az
oldalukon. Dramaturg: Verebes Ernő.
Waskovics Andrea (e. h.) mozgástere
igen kicsi, a mártírt, az ártatlant játssza
megrendülten, sem alkatra, sem
külsőre nem hasonlít Tóth Ilonkára, ami nem
baj. Jól felépített, hálás szerep.
Az anyát Bánsági
Ildikó alakítja, megrázóan
tárja elénk az utolsó percig való
reménykedését. Bakos-Kiss
Gábor, Tóth Ilonka kihallgató tisztje,
percenként
megalázza a neki kiszolgáltatottakat. Rubold Ödön a
tenyérbe mászó riporter
nyálas figuráját hozza. Szerepeltek még Csurka László, Bodrogi
Gyula, Mécs
Károly, Voith Ági, Dózsa László
(ők civilként is), Szélyes
Ferenc, Krausz Gergő
(e. h.), valamint a Kaposvári Egyetem Színházi
Intézetének hallgatói.
Bemutató előadás: 2016.
október 25.
Budapest,
2016. október 27.
Megjelent
a Kláris
17/2. számában.
Földesdy Gabriella
Á ZN