Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

HÁROM NŐVÉR

Örkény István Színház

 

Csehov klasszikusát (1900) akárhányszor látjuk, mindig van új is benne, mégis – talán – ugyanaz. Most Stuber Andrea fordításában láthatjuk az Örkény színpadán, Kosztolányi Dezső fordításához szokott fülünknek itt-ott emiatt is újdonságként szolgálva.

És, természetesen, újszerű a rendezés is (Bagossy László), a színpadon félkörben alacsony lépcsők vannak, azokon ülnek jórészt az éppen nem „színen lévők”, kivételekkel. (Díszlet: Bagossy Levente.) Kétségkívül mozgalmasságot hoz az előadásba ez a megoldás. Mert a színen túl sok „mozgalmasság” nem lehetséges, most is szinte minden a színfalak mögött játszódik (2 részben). Olyannyira, hogy különösen az első részben szinte állóképnek tűnik egy-egy rövidke jelenet. Pedig Irina (Zsigmond Emőke) piros, „oroszos” ruhájában (jelmez: Kristina Ignjatovic) éppen boldog, Olga (Takács Nóra Diána) fáradt, fájós lábbal (igen életszerűen…) irkákat javít, Mása (Tenki Réka) boldogtalanul-kiábrándult férjéből, a valóban igen unalmasan okoskodó gimnáziumi tanárból (Epres Attila)… miközben ebédhez készülődnek a vidéki kormányzósági városban. Óriási, de jól láthatóan igen kopott asztal szedett-vedett székekkel – feltűnő egy volt tábornok házában.

Innen csak elvágyódni lehet, talán bárhová, de ha Moszkvából érkeztek ide, ahol jól érezték magukat (?) – persze virgonc gyerekek voltak – hát természetesen Moszkvába. De Moszkvába mindig sokan vágytak/vágynak, miért éppen ők ne vágytak volna? 

A katonaorvosnak (Gálffi László) – aki már mindent elfelejtett, olvasni ő sem olvas (szépirodalmat), legfeljebb újságot a helyi hírekkel – más a véleménye, szerinte máshol sem lehet jobb (persze, hogy nem, ilyen felfogással, gondolkodásmóddal – tehetnénk ma hozzá). De az ő élete is üres: a lányok anyját szerette, bár már alig emlékszik erre a nagy szerelemre, egyedül él, egyedül is marad – mint megállapítja rezignáltan, ez sem jó. De nem jó az élete a Moszkvából odahelyezett idősödő ütegparancsnok Versinyinnek sem (Mácsai Pál) beteg feleségével, két kislányával, különösen, hogy Mása iránt fellobbant szerelmét nem vallhatja meg még az asszonynak sem – legfeljebb kényszerű elválásuk előtt. A katonatisztek más tájékra való elvezénylése után még szürkébb élet vár rájuk, bár Olga gimnáziumi igazgató lett, az öreg dada (Pogány Judit) vele maradhat a szolgálati lakásban – nos, legalább az idős dada boldog, még saját ágya is lesz saját szobában! –, Irina már letette a tanítónői vizsgát, és a gyűlölt távírdai munka helyett taníthat hamarosan más vidéken. A hízásnak indult Andrej Prozorov (Vajda Milán) megnősült, már két gyerek van Natasától (Hámori Gabriella), aki kivirult, éppen Andrej főnökével tölti idejét boldogan, hamarosan az egész házat bitorolva, amely pedig eredetileg négyüké: Andrejé és a három nővéré. És Andrej tagja a helyi tanácsnak! – egyetemi tanár Moszkvában viszont biztosan nem lesz.

Négy év a nők életében talán többet jelent, fiatal lányból csaknem vénkisasszonnyá válni – akkoriban – nem kellett sokkal több idő. Megkeseredni, megalkudni, elfogadni a nem-szeretem férfi házassági ajánlatát, mi több, ezt közölni is vele (Irina részéről)…  – ehhez bőven elég. De itt ez is csak szürke, semmitmondó szavakkal történhet. A tűzvész sem annyira tragikus, nem az ő házuk égett le, sőt, Versinyiné sem, Olga intézkedik csupán a fájós lábával, kiüresítve a szekrényeket a rengeteg felesleges holmitól a rászorulóknak, mintha csak lomtalanítás volna.

Egy párbaj is mindennapi esetként jelenik meg a katonaorvos tudatában, a halál ténye azért valamelyest felzaklatja. De csak valamelyest. Irinát is kevéssé, hiszen vőlegényét nem szerette, csak új életet akart kezdeni vele – ezt pedig megteheti egyedül is, nyitott bőröndbe már betett ruháit taposva hosszasan. (A csendesebb, időközben civilre váltott Tuzenbach báró – Máthé Zsolt, a vérmes Szoljonij – Nagy Zsolt. Szoljonij legalább beváltotta korábbi fenyegetését: aki bitorolni meri Irinát, azt megöli. Megtette.)

Mintha nem lennének érzelmeik. Pedig vannak. Ez kiderül mindegyik Prozorov-gyerek legalább egy-egy „kiborulásából”, aminek jelentős hangsúlyt is adnak az előadás során, legfőképpen talán a szenvtelen Mása Versinyintől való elválásakor. Olga a „rendreutasító”, a „felnőtt”, de a sírás őt sem kerüli el… Andrej is megszenvedi álmai elvesztését.

A tábornok talán feleslegesen taníttatta őket, pláne három nyelvre is? – leginkább Versinyin álmodozásai igazolják az akaratot: a jövő számára kell tanulni! – amit ők már nem érnek meg. Meg ezért kell szenvedni, dolgozni. A katonai szolgálat, a távírdai munka, a tanítás a gimnáziumban a jelek (Csehov) szerint nem felelnek meg ennek az illúziónak, a „munka” (feltehetően: a fizikai munka) jobbító erejének. Ez a gondolat helyet kellett, hogy kapjon az előadásban, de talán nem akkora hangsúllyal, ami javára válhat: nem igazán hiszünk már ebben… Mint ahogy, jól érezhetően-láthatóan, Olga sem.

Natasa azonban jól láthatóan virul.

Fedotyik – Novkov Máté, Rode – Dóra Béla, az öreg szolga, Ferapont – Darvas Ferenc m.v.

Játszanak még: Murányi Márta és Szathmáry Judit.

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara.

Jó a zene, az előadás kezdetén, a papa halálának első évfordulóján a három nővér szavak nélkül énekel, Mása már akkor elkülönül, Irina pedig saját születésnapjával van elfoglalva a „közös” éneklés alatt is. (Zenei munkatárs: Matkó Tamás).

 Bemutató: 2016. október 14.

Budapest, 2016. október 15.


Györgypál Katalin

Megjelent a Kláris 17/2. számában.

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©