New England, New Carthago –
kisvárosi egyetemi negyed, történelemtanár.
Akár Cato szenátor ismétlődő szavai
is felmerülhetnek bennünk: „Egyébként
javaslom Karthagó elpusztítását”.
Edward Albee
művének eredeti címe: „Who's Afraid of Virginia
Woolf?” Az angol írónő (1882—1941)
vezetékneve szinte azonos a farkas jelentésű wolf szóval. Hamvai Kornél mostani
fordításában meghagyta az Elbert János
féle találó
magyar címet, de az új fordítás sok
vonatkozásban közelebb hozta korunkhoz a
darabot. (Dramaturg: Baráthy
György.)
A darab jellegzetes időkerete az éjszaka,
az ún. „éjszakai
tudat”, amikor az énvesztés, a rettegés, a
magány gondolatai erősödnek fel. Ősbemutatója
1962-ben, keletkezésének évében volt.
(Magyarországon először a Madách
Kamaraszínház tűzte műsorára 1967-ben, Tolnay
Klári és Gábor Miklós
játszották
a két főszerepet máig emlékezetesen).
A mostani rendezés is az eredeti
korszakban játszódik
(1960-as évek) – a nagy nappaliban rengeteg, régi
kötésű könyv a könyvespolcokon,
még a kétszárnyú
széthúzható ajtó fölött is,
kanapé, kényelmes karosszék
állólámpával,
bárpult sok itallal, az italkészlet kifogyhatatlan,
utánpótlás „érkezik”
többször is a lakás más
tájáról; ablak, amin keresztül
követhető, ahogy az éjszaka
sötétje szép lassan derengő hajnallá
változik. (Díszlettervező: Pallós Nelli,
jelmeztervező: Andó
Ildikó.)
A középkorú
házaspár, George (Rudolf
Péter) és Martha (Básti
Juli) belépése pillanatától
érződik, hogy szó sincs ártatlan
játékos évődésről,
már benne van a levegőben a feszültség. A rengeteg
ital – más nem is történik,
úgy tűnik, sem ezen az éjszakán, sem az
elmúlt estélyen, ahonnan éppen
hazaértek jóval éjfél után, sem
általában – megteszi hatását, de
éppen nem a
feszültség oldásának irányába,
sőt. Martha ki is mondja, fél az éjszaka
elmúlásától.
És persze nem csak ettől. Az éjszaka
elmúltával az élet következne, a nappali
élet – ami, úgy látható, egyszerűen
nincs. Számukra nincs. Az életet játszmák
helyettesítik, amíg helyettesíthetik. Mert egyszer
nemcsak az éjszaka ér véget
– a játszmák is véget érnek.
És mindig ott meredezik a nagy kérdés:
mégis, mi
lesz azután?
George-ék átmenetileg most a
vendégektől várhatnak némileg
megoldást. Martha, rektor apja tanácsára
hívja meg a fiatal házaspárt – az
éjszaka közepén –, a fiatal, életerős,
kisportolt Nicket (Schmied
Zoltán) és
„keskenycsípőjű” feleségét, Honeyt (Ágoston Katalin). Nick
meglehetősen udvariatlan
viselkedése feleségével szemben először
betudható lehetne akár a sok italnak
is, de gyanítható, hogy nem egészen így
van, sőt. Ők az új nemzedék, akik előtt
ott van Amerika – vagy legalábbis New Carthago, amit ők
nem éppen lerombolni
igyekeznek, mint inkább meghódítani, feljebb
kerülni az egyetemi
„szamárlétrán”: Nick magasabb rangot
remél, felesége ebben mint támogatója venne
részt, amihez azért kissé eszesebbnek kéne
lennie. Martha magasan felette áll, de
lám, ő sem tudta férjét magasabb
pozícióba segíteni, ehhez más is kellett
volna, elsősorban ambíció, ami George-ból
teljességgel hiányzik. Úgy vélhető,
hogy a fő probléma éppen ebben rejlik: George-ot
szánta a rektor saját
utódjául, Martha „elcsábította”
a nála fiatalabb férfit, de a nagy terv nem
vált be… ezért gyalázza, alázza meg
Martha a férjét újra és újra,
ezért játszmázik,
„játszik” – holott a szabályokat George
diktálja. Ez azonban nehezen és lassan
derül ki. Méltó ellenfelei egymásnak, csak
nem tudni, mi ez az egymással szembeni
őrült kegyetlenség, mi ez az álom, ez az
illúzió, és mi igazából a
valóság,
amiről ők nem akarnak tudni, Martha semmiképpen. „Nem
félünk a farkastól” – ezt
a félelmet leplezi az asszony örök vádja
férjével szemben: ha a férje feljebb
emelkedne a ranglétrán, a
„társadalomban”, az megoldana mindent? –
George már
tudja, hogy nem, Martha feltehetően sejti, de nem akarja tudni. A
fiatal pár
előbb értetlenül áll a történések
előtt, aztán óhatatlanul bevonódnak a
játékba, hiszen Nick legalább annyit már
megtudott, hogy a rektor lányának
„meghódítása” fontos
lépés lehet az előmenetelében. Erre is sor
kerül, Honey
már teljesen részeg amúgy is, George pedig
félrevonul, átadja a terepet –
gyanítható, nem is először. Annak bevallása
minden esetre bonyolítja a
történetet, hogy a kisportolt Nick ezen az
éjszakán „kisinas” volt-e, vagy
„csődör”… egyik sem valami felemelő szerep,
amibe Nick számítóan belement.
George és
Martha közös nagy titkát azonban – talán
véletlenül, de – Martha hozta szóba Honeynek,
annak a Honeynek, aki láthatóan
a gyerekszülés elől menekül: fiuk léte,
akinek holnap lesz a 21. születésnapja,
ugyanúgy illúzió, mint annyi más. 21
éve őrzött közös titkukat George robbantja
szét, egyedül hozva meg a döntését. A
fiatal házaspár előbb elhiszi a halálos
balesetet is,
aztán döbbennek rá, hogy nem igaz a gyerek
létezése sem. Martha
szívszorítóan siratja fia halálát
– aki nincs. Az illúziót
gyászolja, ami eredendő félelmét hozza
felszínre visszavonhatatlanul.
A kegyetlen játszmák során
és között mégis fény derül
kapcsolatuk mélységeire, egymáshoz
tartozásukra. George Martha iránti
szeretetből, talán máig tartó szerelméből
nézi el és vállalja Martha kegyetlen
játszmáit, és az asszony
megtartásához eszel ki ő maga is újabb
„játékokat”? –
az előadásból akár ez is következhet. Martha
értékeli férjét, tisztában van
annak szellemi képességeivel, talán azt is
szeretné, ha megírná második
regényét, és igenis haragszik
férjére, hogy tűzbe vetette első és eddig
egyetlen regényét, amit a rektor papa nem
engedélyezett kiadni. Lehetne saját
akarata, élete is elvileg – de nem egy ilyen
környezetben. Ráadásul a 21 éves fiú,
ha
élne, lassan amúgy is kirepülne a fészekből,
sőt, már ki is repült egy
mese-kollégiumba – a nagy kérdés azonban
velük marad: mi lesz az ő életükkel? Martha
ekkor vallja be – talán először
életében –, hogy mégiscsak fél.
Ekkor érződik a külsőségekben
is, hogy ők nagyon egymáshoz
tartoznak.
És ez az, ami mégis, most,
halvány reményt sugall. Talán nem
csak én érzem így Puskás Tamás
rendezésében.
Budapest, 2016. március 5.
Bemutató:
2016. március 5.
Megjelent
a Kláris 16/5.
számában
Györgypál Katalin
♣
♣
♣