A salemi boszorkányperekről még
olvasni sincs túl sok kedve
az embernek. Józan ésszel és a mai kutatási
eredmények (például a
tömegpszichózisról) valamelyes ismeretében
visszatekintve szinte
elképzelhetetlennek, felfoghatatlannak tűnik a
történet, holott más formákban,
más tartalommal az emberi butaság, hiedelem, babona,
előítélet, káosz és
zavarodottság sajnos ma is határtalan. Miller
drámájában a tömeghisztériával
szemben egyetlen gerinces, emberi értékeivel
tisztában lévő ember, John Proctor
(Stohl András) –
aki természetesen szintén nem (lehet)
„bűntelen” – védtelen
és esélytelen, a szinte együgyű és
sértett cselédlánnyal (Mary Warren – Péter
Kata) szövetkezve is.
A Mohácsi
János rendezte előadás természetesen
felkavaró. És
természetesen több kérdést vet fel, mint
amire válasz adható egyáltalán.
A kérdés, hogy a vallási
téboly rosszabb-e, vagy a hatalmi
téboly – viccnek is tűnhet (az előadásban több
„vicc” is elhangzik), vagy a
túlhajtott puritánság minden
kártékony hatása? Itt azonban mindez együtt
kísért minket.
Arthur Miller talán legtöbbet
játszott darabját a huszadik
század ötvenes éveiben egyre
agresszívabbá vált Amerika-ellenes
tevékenységet
vizsgáló bizottság működése
kapcsán írta meg, de a konkrét ok teljesen
mindegy: bármiféle
üldözéssel kapcsolatban alapvető gondolatokat
ébreszthet. Féken tartható-e
az üldözés, ha valamiként elindult? Vagy:
miként lehet véget vetni ennek? És: ki
lehet-e keveredni egy hazugságból, vagy
menthetetlenül maga alá gyűr mindenkit?
A negyedik: a hatalommal (akár őrült hatalommal) szemben
csak erőszakkal lehet/lehetne
szembeszállni…?
A salemi boszorkánypereknek valamikor a
végre hivatalba
lépett új kormányzó vetett véget, de
ő is csak akkor, amikor saját feleségét is
perbe akarták fogni. Miller darabjában halvány
reményt hoz ehhez a végül a lelkiismeretére
hallgató Hale
tiszteletes (Hevér Gábor),
aki a bostoni zavargások említésével, no
meg a
gazdátlan tehenek kószálásával, a
bevetetlen földekkel (ekkorra már csaknem 200
farmert meggyilkoltak) érvel, ha nagyon halványan
és az előadásban eredmény
nélkül, vagy igen csekély eredménnyel. Az
egyre komikusabbá váló Parris
tiszteletes (Hegedűs D. Géza)
nyája
minden esetre már jól érzékelhetően
megfogyatkozott fizikai mivoltában.
Hogyan lehet embernek maradni egy ennyire
megvadult,
tébolyult, félelemmel telt környezetben? John
Proctor számára létezik egy –
mint kiderül, számára csupán
látszólagos – kiút a puszta életben
maradásra, a
hazugság („vallomás”)
vállalásával,
aláírásával. Amit végül
bár aláír, de az
irat megsemmisül, Proctor emelt fejjel vállalhatja a
halált, követi őt azonnal egyébként
Rebecca Nurse (Kútvölgyi
Erzsébet) is, aki
legalább annyira köztiszteletnek
örvendett a faluban.
Nem tudjuk, a fiatal lányok miért
kezdenek az erdőben
táncolni ruhátlanul vagy kevés ruhában,
miért főznek „bájitalt”, miért
akarják
megidézni a rettegett ördögöt (?) és mitől
ájul el éppen Parris tiszteletes lány (Betty
Parris – Puzsa Patrícia), de
az első hazugságuk után már nincs
visszaút, ami végeláthatatlan
vádaskodásokba torkollik. A hét csecsemőjét
eltemetett anya (Mrs Anna Putnam – Igó Éva)
fájdalma és értetlensége éppen
úgy ok a vádaskodásra, mint a régi
vagyoni sérelmek, viták, vagy Proctor elhagyott
szeretője, Abigail Williams (Szilágyi
Csenge) „képzelgése”
– miközben magát a paráznaságot is
szigorúan büntették, ha kiderült. Itt pedig
Proctor, egyenes és őszinte felesége (Elizabeth Proctor
– Herczeg Adrienn)
védelmében, később bevallotta.
De ilyen környezetben kíméletlenné
válik az addig együgyűnek tűnt cselédlány
is, aki a hatalom szelét megérezve keveri bajba
Proctorékat a babával (egy
baba mint játékszer is
megbocsáthatatlan bűn volt a puritánoknál, tűvel a
hasában meg valami egészen
más ördögi-sátáni jel). Később
hiába vallja be az igazságot – a lányok mind
hazudtak –, természetesen nem hisznek neki sem, ő
pedig félelmében visszapártol a
képzelgő-hazudozó és kegyetlen
lánycsapathoz.
Külön történet John
Proctor és Parris tiszteletes
szembenállása, de amikor megjelenik a színen a
Hatalom, akihez képest Parris
tiszteletes szinte „kisfiú” – Danforth
alkormányzó (Fesztbaum
Béla) –, már
vele kellene szembeszállnia a farmernek. (A
„bíróság" másik tagja, az
ügyész – Felhőfi
Kiss László – ugyanúgy
súlytalan, mint pl. az orvos.)
A koholt vádakat vajon elhiszi az orvos
(Dr. Griggs – Lukács
Sándor)? – őt nem merik bevádolni a
lányok, ő pedig nyíltan természetesen nem
szól a vádak ellen. De hogy mit is gondol joviális
kedélyessége mögött?
A nagy, vörös kötésű
Biblia pedig egyre inkább háttérbe
kerül, minden hatalmát (varázsát) elveszti.
Hiszen itt már régen nem vallásról
vagy érzésekről, hanem a Hatalomról van szó.
De mindez a mindent elborító
káosz, a tudatlan tömegek
nélkül nem válhat valóra. A
történet kezdetekor a folyton összevissza
beszélő-ordító „tömeg”
fölött még Parris tiszteletes úgy-ahogy
úrrá tud lenni
részben a Sátán emlegetésével,
részben hangerővel, később már a félelem, a
butaságok, a hisztéria, a képzelgések
magukkal ragadják őket, a
törvénytelenségek itt nem számítanak
bűnnek. Danforth hatalmi tébolya
kiteljesedhet.
De nem csak az
alkormányzóé. Mellbevágó az a
pillanat,
amikor kiderül: Proctorék cselédlánya, akit
addig a férfi szíjjal kényszerített
engedelmességre, a Hatalomhoz szegődött ellenük, mert
ő már 21 éves, nagykorú – és vele
szemben, árulásával szemben ők tehetetlenek
A mára – pontosabban, inkább
a múlt század közepére – talán
csak az ósdi írógép emlékeztet. A
szereplők hasadt-foltos sötét színű ruhája
–
szürke-barna-fekete, egyeseknek valamiféle vörös
csíkkal itt-ott (hatalom? elit?)
– meglehetősen baljóslatú (jelmez: Remete Kriszta), együtt a
dobolós-idegesítő-hangos zenével-énekkel
(zene: Kovács Márton)
már a kezdetkor
is, jelezve: itt bizony sok jóra nem számíthatunk.
A díszletet látva – sötét,
magas, óriási falépcsők felfelé, a
második részben valamiféle
„krematóriumba”,
„máglyára” vezetők – sem emelik
kedvünket. (Díszlet: Khell
Zsolt.)
Érdekes Proctorék konyhája
belülről, bár természetesen
puritán. A farmert emberként árnyaltan
láthatjuk már belépése pillanatában,
ahogyan feleségével egymásnak
köszönnek… A feszültség azonnal szinte
kézzel fogható a náluk
szolgált Abigail, a volt szerető miatt, akit a feleség ki
is dobott. Mint
később kiderült, vesztére. Már három
gyermek alszik a szobában, és útban van a
negyedik. Mégis, csak a halál
árnyékában, a börtönben vallják
meg egymásnak
szerelmüket, ami egyike a kiváló,
hiteles alakítást nyújtó Stohl
András és az addig visszafogott Herczeg
Adrienn emberi-megrendítő
pillanatainak.
Természetesen számos
további szereplő játéka gazdagítja az
előadást: Dengyel
Iván, Borbiczki Ferenc, Karácsonyi Zoltán, Kopek
Janka, Gados
Béla, Gonda Kata, Pájer Alma e.h./Tar
Renáta, Rainer-Micsinyei
Nóra, Papp Dániel, Bodor Böbe, Gilicze Márta,
Viszt Attila, Tóth András, Adányi
Alex, Nagy Petra e.h., Szücs Éva e.h., Fejes Róbert,
D. Mucsi Zoltán és
Szelényi Katalin. Kis Proctor – kislány
– Karácsonyi
Kíra.
Valahol a színpadképben pedig
zenészek élő zenéjét halljuk hangosan
és sokszor idegesítően.
Fordították a Mohácsi Testvérek,
akik a „porrá leszünk két
részben” alcímet adták így, vessző
nélkül, csupa kisbetűvel.
Dramaturg: Perczel
Enikő.
Az előadást két részben
játsszák több mint 3 órányi
játékidőben.
Összességében
nagyszabású előadást láthatunk, még
a
Mohácsi-rendezéseket olykor jellemző
csaknem-öncélú színészi
mozzanatok is
itt
kevéssé kapnak teret. Az előadás feltehetően nem
csak a nézők számára jelent
nagy érzelmi megterhelést.
Budapest, 2016. január 7.
Györgypál
Katalin
Megjelent
a Kláris 16/5.
számában
♣
♣
♣
