Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

ISTENÍTÉLET (A SALEMI BOSZORKÁNYOK)

Vígszínház

A salemi boszorkányperekről még olvasni sincs túl sok kedve az embernek. Józan ésszel és a mai kutatási eredmények (például a tömegpszichózisról) valamelyes ismeretében visszatekintve szinte elképzelhetetlennek, felfoghatatlannak tűnik a történet, holott más formákban, más tartalommal az emberi butaság, hiedelem, babona, előítélet, káosz és zavarodottság sajnos ma is határtalan. Miller drámájában a tömeghisztériával szemben egyetlen gerinces, emberi értékeivel tisztában lévő ember, John Proctor (Stohl András) – aki természetesen szintén nem (lehet) „bűntelen” – védtelen és esélytelen, a szinte együgyű és sértett cselédlánnyal (Mary Warren – Péter Kata) szövetkezve is.

A Mohácsi János rendezte előadás természetesen felkavaró. És természetesen több kérdést vet fel, mint amire válasz adható egyáltalán.

A kérdés, hogy a vallási téboly rosszabb-e, vagy a hatalmi téboly – viccnek is tűnhet (az előadásban több „vicc” is elhangzik), vagy a túlhajtott puritánság minden kártékony hatása? Itt azonban mindez együtt kísért minket.

Arthur Miller talán legtöbbet játszott darabját a huszadik század ötvenes éveiben egyre agresszívabbá vált Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság működése kapcsán írta meg, de a konkrét ok teljesen mindegy: bármiféle üldözéssel kapcsolatban alapvető gondolatokat ébreszthet. Féken tartható-e az üldözés, ha valamiként elindult? Vagy: miként lehet véget vetni ennek? És: ki lehet-e keveredni egy hazugságból, vagy menthetetlenül maga alá gyűr mindenkit? A negyedik: a hatalommal (akár őrült hatalommal) szemben csak erőszakkal lehet/lehetne szembeszállni…?

A salemi boszorkánypereknek valamikor a végre hivatalba lépett új kormányzó vetett véget, de ő is csak akkor, amikor saját feleségét is perbe akarták fogni. Miller darabjában halvány reményt hoz ehhez a végül a lelkiismeretére hallgató Hale tiszteletes (Hevér Gábor), aki a bostoni zavargások említésével, no meg a gazdátlan tehenek kószálásával, a bevetetlen földekkel (ekkorra már csaknem 200 farmert meggyilkoltak) érvel, ha nagyon halványan és az előadásban eredmény nélkül, vagy igen csekély eredménnyel. Az egyre komikusabbá váló Parris tiszteletes (Hegedűs D. Géza) nyája minden esetre már jól érzékelhetően megfogyatkozott fizikai mivoltában.

Hogyan lehet embernek maradni egy ennyire megvadult, tébolyult, félelemmel telt környezetben? John Proctor számára létezik egy – mint kiderül, számára csupán látszólagos – kiút a puszta életben maradásra, a hazugság („vallomás”) vállalásával, aláírásával. Amit végül bár aláír, de az irat megsemmisül, Proctor emelt fejjel vállalhatja a halált, követi őt azonnal egyébként Rebecca Nurse (Kútvölgyi Erzsébet) is, aki legalább annyira köztiszteletnek örvendett a faluban.

Nem tudjuk, a fiatal lányok miért kezdenek az erdőben táncolni ruhátlanul vagy kevés ruhában, miért főznek „bájitalt”, miért akarják megidézni a rettegett ördögöt (?) és mitől ájul el éppen Parris tiszteletes lány (Betty Parris – Puzsa Patrícia), de az első hazugságuk után már nincs visszaút, ami végeláthatatlan vádaskodásokba torkollik. A hét csecsemőjét eltemetett anya (Mrs Anna Putnam – Igó Éva) fájdalma és értetlensége éppen úgy ok a vádaskodásra, mint a régi vagyoni sérelmek, viták, vagy Proctor elhagyott szeretője, Abigail Williams (Szilágyi Csenge) „képzelgése” – miközben magát a paráznaságot is szigorúan büntették, ha kiderült. Itt pedig Proctor, egyenes és őszinte felesége (Elizabeth Proctor – Herczeg Adrienn) védelmében, később bevallotta. De ilyen környezetben kíméletlenné válik az addig együgyűnek tűnt cselédlány is, aki a hatalom szelét megérezve keveri bajba Proctorékat a  babával (egy baba mint játékszer is megbocsáthatatlan bűn volt a puritánoknál, tűvel a hasában meg valami egészen más ördögi-sátáni jel). Később hiába vallja be az igazságot – a lányok mind hazudtak –, természetesen nem hisznek neki sem, ő pedig félelmében visszapártol a képzelgő-hazudozó és kegyetlen lánycsapathoz.

Külön történet John Proctor és Parris tiszteletes szembenállása, de amikor megjelenik a színen a Hatalom, akihez képest Parris tiszteletes szinte „kisfiú” – Danforth alkormányzó (Fesztbaum Béla) –, már vele kellene szembeszállnia a farmernek. (A „bíróság" másik tagja, az ügyész – Felhőfi Kiss László – ugyanúgy súlytalan, mint pl. az orvos.)

A koholt vádakat vajon elhiszi az orvos (Dr. Griggs – Lukács Sándor)? – őt nem merik bevádolni a lányok, ő pedig nyíltan természetesen nem szól a vádak ellen. De hogy mit is gondol joviális kedélyessége mögött?

A nagy, vörös kötésű Biblia pedig egyre inkább háttérbe kerül, minden hatalmát (varázsát) elveszti. Hiszen itt már régen nem vallásról vagy érzésekről, hanem a Hatalomról van szó.

De mindez a mindent elborító káosz, a tudatlan tömegek nélkül nem válhat valóra. A történet kezdetekor a folyton összevissza beszélő-ordító „tömeg” fölött még Parris tiszteletes úgy-ahogy úrrá tud lenni részben a Sátán emlegetésével, részben hangerővel, később már a félelem, a butaságok, a hisztéria, a képzelgések magukkal ragadják őket, a törvénytelenségek itt nem számítanak bűnnek. Danforth hatalmi tébolya kiteljesedhet.

De nem csak az alkormányzóé. Mellbevágó az a pillanat, amikor kiderül: Proctorék cselédlánya, akit addig a férfi szíjjal kényszerített engedelmességre, a Hatalomhoz szegődött ellenük, mert ő már 21 éves, nagykorú – és vele szemben, árulásával szemben ők tehetetlenek

A mára – pontosabban, inkább a múlt század közepére – talán csak az ósdi írógép emlékeztet. A szereplők hasadt-foltos sötét színű ruhája – szürke-barna-fekete, egyeseknek valamiféle vörös csíkkal itt-ott (hatalom? elit?) – meglehetősen baljóslatú (jelmez: Remete Kriszta), együtt a dobolós-idegesítő-hangos zenével-énekkel (zene: Kovács Márton) már a kezdetkor is, jelezve: itt bizony sok jóra nem számíthatunk. A díszletet látva – sötét, magas, óriási falépcsők felfelé, a második részben valamiféle „krematóriumba”, „máglyára” vezetők – sem emelik kedvünket. (Díszlet: Khell Zsolt.)

Érdekes Proctorék konyhája belülről, bár természetesen puritán. A farmert emberként árnyaltan láthatjuk már belépése pillanatában, ahogyan feleségével egymásnak köszönnek… A feszültség azonnal szinte kézzel fogható a náluk szolgált Abigail, a volt szerető miatt, akit a feleség ki is dobott. Mint később kiderült, vesztére. Már három gyermek alszik a szobában, és útban van a negyedik. Mégis, csak a halál árnyékában, a börtönben vallják meg egymásnak szerelmüket, ami egyike a kiváló, hiteles alakítást nyújtó Stohl András és az addig visszafogott Herczeg Adrienn emberi-megrendítő pillanatainak.

Természetesen számos további szereplő játéka gazdagítja az előadást: Dengyel Iván, Borbiczki Ferenc, Karácsonyi Zoltán, Kopek Janka, Gados Béla, Gonda Kata, Pájer Alma e.h./Tar Renáta, Rainer-Micsinyei Nóra, Papp Dániel, Bodor Böbe, Gilicze Márta, Viszt Attila, Tóth András, Adányi Alex, Nagy Petra e.h., Szücs Éva e.h., Fejes Róbert, D. Mucsi Zoltán és Szelényi Katalin. Kis Proctor – kislány – Karácsonyi Kíra.

Valahol a színpadképben pedig zenészek élő zenéjét halljuk hangosan és sokszor idegesítően.

Fordították a Mohácsi Testvérek, akik a „porrá leszünk két részben” alcímet adták így, vessző nélkül, csupa kisbetűvel.

Dramaturg: Perczel Enikő.

Az előadást két részben játsszák több mint 3 órányi játékidőben.

Összességében nagyszabású előadást láthatunk, még a Mohácsi-rendezéseket olykor jellemző csaknem-öncélú színészi mozzanatok is itt kevéssé kapnak teret. Az előadás feltehetően nem csak a nézők számára jelent nagy érzelmi megterhelést.


Budapest, 2016. január 7.

Györgypál Katalin

Megjelent a Kláris 16/5. számában

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©