Ken Kesey
regénye (1962), Milos Forman filmje (1975) évtizedekkel
ezelőtt beleivódott a
lelkünkbe, velünk él a tragédia, a zsarnok
„főnénivel” és a
lobotómiájával, a
megszökő Indiánnal együtt. Tudjuk, hogy mi a
vége, és azt is, hogy a kakukknak
nincs fészke, mégis megnézzük újra
és újra, ha bemutatja egy-egy színház. A
szörnyű és tragikus történet rettenetesen vonz
bennünket valami miatt. Talán
abban reménykedünk, hogy lehet másféle
befejezése a történetnek, esetleg
Ratched nővért megüti a guta, vagy éppen
elbocsátja őt az intézet
szakmai-emberi alkalmatlansága miatt. Persze a dolog nem
így működik. A
Belvárosi Színház jelen rendezésében
Znamenák István rendező annyit tesz,
hogy
a már magatehetetlen Randle McMurphy mellé fekteti a
kíméletlen nővért, aki még
meg is fésüli áldozatát, mutatva, hogy
szereti őt, és csak úgy lehet az övé a
zabolátlan, ám vonzó férfi, ha emberi
roncsot fabrikál belőle. Hisz egy Ratched
nővér is vágyik a szeretetre, adni és kapni is
akar, bár zsarnoksága
megakadályozza a szeretet bárminemű őszinte
megnyilvánulásában. A nővér
kizárólag legyőzni akar mindenkit, ha vesztésre
áll, hatalmával visszaélve
bosszút áll ellenfelén.
Znamenák
István rendező (a díszletet is ő tervezte Szalai Józseffel) jól
használja ki a
Belvárosi szűk kis színpadát, aminek felénk
eső részét rácsokkal veszi körül.
Az intézet önként vállalt börtön a
bent lakók számára, mégsem menekülnek
el
belőle, gyengék a lázadáshoz, az
önállósághoz. Mindez megváltozik,
amikor
McMurphy jön közéjük, mintha egész
életükben rá vártak volna. Az ő
vidámsága,
szabadságszeretete új helyzetet teremt az ápoltak
között. Kinyílik az értelmük,
kezdik megszeretni az életet, jókat buliznak együtt,
senki nem bánja, hogy a
közéjük csöppent fenegyerek elszedi a
pénzüket. Olyan sok élményt kapnak, ahhoz
képest a pénzecskéjük semmit sem ér. A
dolgok azonban könyörtelenül haladnak
előre, a régebben bent lakó ápoltak már
tudják, hogy Ratched nővérrel nem
szabad ujjat húzni, mert annak előbb elektrosokk, később
agycsonkításos
operáció a vége. A nővért ebben a
rendezésben nem hívják
„főnéni”-nek, eszközei
kifinomultabbak, mint a régebbi változatokban. Nem
ordít, nem kiabál, befelé
tüzel, és később csap le, most éppen akkor
érkezik a bulira, mikor McMurphy
megszökhetne időben, de sajnálja itt hagyni a
fiúkat, akiket ő tanított meg
játszani, mulatni, élvezni az élet apró
örömeit, inkább marad. Vesztére.
Jelent-e
önmagánál többet ez a történet? Meg
lehet-e rajzolni a zsarnokság létrejöttének
mechanizmusát, vagy magát a diktátor
prototípusát? Az elmegyógyintézet lenne a
természetes közeg, és akik kívüle
vannak, azok az őrültek? Egykutya lenne mind
a két hely, csak aki kint van, észre sem veszi, hogy egy
zsarnoki gépezet
része? És ez csak egy mellékvágány a
műben.
A Dale
Wassermann által színpadra írt
regény még számos más
problémát is felvet. Ki a
felelős azért, hogy az amerikai indiánok rövid idő
alatt belepusztultak abba,
hogy elvették tőlük az egész kontinenst, a
megmaradtakat rezervátumokba
kényszerítették? Mi a fontosabb egy
gyógyító intézetben, a szabályzat
betartása
vagy az emberi tényező? Vissza lehet-e élni az ember
született gyengeségével?
És meg lehet-e ölni, ha ő maga ezt kéri a
barátaitól? Ezekre a kérdésekre
nincsenek válaszok, épp elég, hogy az
író felveti őket.
Znamenák
István rendezése egy pillanatra sem hagyja a
figyelmünket másfelé kalandozni,
odaszögez bennünket a játékhoz. A feszes
tempó, kidolgozott jelenetek, jó
időzítés meghozza az eredményt, megteremti a
feszültséget. A jellemeket kicsit
elcsúsztatta, ez a főnővér lefojtott
magatartásában (Péterfy
Bori), és dr.
Spivey, az elmeorvos (Makranczi
Zalán) nyilvánvaló
gyengeségében mutatkozik
meg. A főszerepet játszó Szabó Kimmel Tamás
amellett, hogy jól birkózik meg a
különleges figurával, néhol az az
érzésünk, túljátssza a szerepet.
Mozgása és
beszéde időnként felpörög, mintha rugóra
járna. Péterfy Bori korrekt
főnővérében csak a világoskék
kiskosztüm és a fedeles kosár állandó
cipelése
okoz némi zavart. Mire kell a kosár
állandóan, nem tudtam megfejteni. A
jelmezeket Cselényi
Nóra tervezte, a kórházi egyenruha
egyhangúsága mellett
színes koktélruhát tervezett a két prosti
lánynak (Pálya
Pompónia és Boros
Anna), akik egyben ápolónővéreket is
alakítanak. Hálás szerep Kocsis Pálé
(Bromden), a törzsfőnök fia, aki évekig
játszotta a süketnémát, így tudott
nyugalomban élni. Ő a történet egyedüli
nyertese, de csak akkor szökik meg,
amikor már az óriás acéldobozt is fel tudja
emelni. A színész visszafogottan
játssza az Indián kulcsfontosságú
szerepét. Jó csapatot alkottak az ápoltak
(Formán Bálint,
Csémy Balázs, Keresztény Tamás,
Róbert Gábor, Jéger Zsombor,
Dékány Barnabás) és a két
nagyméretű ápoló (Ficzere
Béla, Takács Zalán).
A darabot
Zöldi Gergely
fordította. Producer: Orlai
Tibor, plakát: Csáfordi
László.
Budapest,
2015. december 14.
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣