Mikszáth
Kálmán utolsó – és
leghíresebb – regényét 1910-es
megszületése óta a dzsentrivel
való teljes leszámolás kíméletlen
(szocialista időkben a kritikai realizmus)
példájaként emlegették, ezzel szerezve
teljes jogot szerzőjének a legjobb
magyar írók irodalmi kánonjában. Csakhogy a
két háború közti „neobarokk”
korszakban elvetemült színházi emberek
(Harsányi Zsolt adaptálta a
Vígszínház
kérésére) megváltoztatták a mű
befejezését, és Marit hozzáadták
mégis Ferihez,
minden számítás,
kártyaadósság,
váltóhamisítás, Velkovics Rozi
elhagyása és más
bűnök ellenére, amiket vagy kihagytak, vagy
jelentéktelenné tettek a boldog vég
kedvéért: hadd örüljön a
közönség a két szép fiatal
boldogságának, hisz
szeretik egymást. Na, de nem lehet megváltoztatni a
szerző eredeti szándékát,
és különben is, a dzsentri réteg
végpusztulásának élősködő,
káros voltát nem
lehet letagadni, ezért vissza kellett állítani az
eredeti állapotot. Ez meg is
történt többször, most, az
Újszínház jelenlegi előadásában Bártfay Rita
dramaturg és Vass György
rendező által.
A
rendezés
nem kímélte a Noszty családot és rokonait,
nem tompított, hanem még jobban
elmélyítette a számítással
megszerzendő hozomány alávalóságát.
Az érdekházasság
legsötétebb válfaját hozta színre,
amikor Ferinek szemernyi mentsége sincs
tettének elkövetésére. Az egész Noszty
család az ingyenélésre van berendezkedve,
Feri apja (Mihályi Győző),
és húga (Pikali Gerda)
már alig várják, hogy
beülhessenek a „készbe”, amit Feri (Almási Sándor) fog
majd megteremteni az
elszegényedett, eladósodott név viselőinek. A főbb
mulatós jelenetekben pedig
tanúi vagyunk a kor uram-bátyám kapcsolatokra
épülő, „ihaj-csuhaj, sose halunk
meg” hangulatban élő felelőtlen
szórakozásainak. Az önfeledtségbe
hajló mulatás
nem az egészséges jókedv része,
inkább valami beteges tor kivetülése
cigányzenében, féktelen táncban.
Hangsúlyt kapnak olyan elemek, amelyeken
korábban átsiklott a rendezés is, és a
nézők is. Mari (Szilvási
Judit) és Rozi
(Bálizs Anett) szinte
verseng a szerelemben Feriért, végül Mari nem a
hozományvadász voltát kifogásolja
udvarlójának, inkább azt, hogy elhagyta Rozit,
akinek házasságot ígért korábban.
Stromm Adalbert ezredes (Nagy
Zoltán) szerepe
is kiteljesedik, mikor az elmaradt esküvőn megjelenik, és
aláírása hamisítójának
fejére olvassa régi bűnét. De nagyobb szerepet
kapott Tóthné (Kökényessy
Ági)
is, mivel itt házasságpárti
minőségében van jelen. Őt nem érdekli, hogy Feri
milyen gazságokat követett el, a saját
renoméját akarja megmenteni, a
kompromittált lányát férjhez adni, hogy
befogja a világ száját, másrészt
szereti a fényűzést, a vendégek jól
tartását, a saját maga
tündöklését,
franciás öltözködését,
piperéjét, amihez az utolsó pillanatig
ragaszkodik, és
sírva hagyja ott a vendégeket.
Új
színfolt a rendezésben, hogy minden jelenet előtt
végigszánt a színpadon
keresztben egy rikkancs (Csató
Gábor), lobogtatva egy korabeli újságot,
és
hírlapi eseményként mondja el a
fejleményeket, mintha minden momentumról az
újságból értesülhetnénk
elsősorban. A rikkancs jó ötlet, mert Mikszáth
valóban
egy újsághír alapján fogott hozzá a
történet megírásához. Az
újsághír egy esküvő
elmaradásáról adott hírt, valahol
Dél-Magyarországon.
Berg
Glória díszleteit kissé darabosaknak
találtam, a táncterem, az étterem, a
megyeházának falai masszív
épületbelsőket imitáltak (eklektikus
stílusban),
mégis úgy néztek ki, mintha
mézeskalácsból lennének formázva.
Könnyebb eset
volt a két lány párnacsatája a
rézágyban, és az „in flagranti”
jelenet
ugyancsak a rézágy segítségével. A
jelmezek ötletszerűek voltak, Tóthné és
Vilma volt a legelegánsabb, Rozin koszorús lánynak
való rózsaszín ruha volt, Mari
jelmezei egyszerű, sőt olcsó ruháknak tűntek. A
férfiak közül Kopereczky
jelmeze kirítt a többi közül, prémes
mellénye egy óriás szánhúzó
kutya
benyomását keltette.
Óriási
szereplőgárdát mozgat a színház, a
felsorolás is hosszú lenne, inkább
kiemeléssel
próbálom bemutatni a szereplőket. A nők közül
Bálizs Anett (Velkovics Rozi)
játéka tetszett a legjobban, hamvas báj tette
széppé, a karaktert is jól hozta.
Kökényessy Ági (Tóthné) egy teljesen
új figurát hozott e szerepkörben,
affektált beszéde, tündöklési
vágya meghökkentő volt, a szerep eddig megszokott
jellegtelenségéből lépett elő fontossá.
Szilvási Judit (Mari) kissé szürkének,
szinte gyerekesnek tűnt időnként. A férfiak
közül Szakács Tibor
(Kozsehuba,
Topsich, Brozik) jeleskedett, főként hadaró,
beszédsebességét az értetlenségig
felfokozó voltával. Almási Sándor (Feri)
hozta a figurát, jóképűsége ellenére
tudott kellően ellenszenves lenni. Ezt még azzal is fokozta,
hogy a
búcsújelenetben a „Haj, ripityom, elhagyott az
édes galambom” kezdetű nótával vigasztalta
kudarcát. Üdítő színfoltot jelentett
még Nagy Zoltán ezredese,
ifj. Jászai
László bárója, Incze József Velkovics
trencséni polgármesterként. Lux Ádám
(Tóth „kiflikirály”)
túljátszotta az igazságosztást,
kissé modoros, didaktikus
módon, az árulkodó levél piros
papíron, szinte sikítva jelent meg a színen, ez
szintén visszás hatást keltett.
Az
előadás
zenéjét Farkas
Sándor és zenekara biztosította,
tíztagú tánckar (táncosok és
színészek) működött közre
(koreográfus: Dénes
Zsolt), hogy az eddigi tudásunkat
alátámassza: óvakodni kell a szerelmet
hazudó szélhámosoktól, mert mindig
érdekházasságot akarnak kötni, az ingyen
kapott pénzt is elherdálják. Okos nő
azonban kihátrál. Na, persze!
Budapest,
2015. november 15.
Megjelent a Kláris 16/3.
számában
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣
