Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

LILIOM

Veszprémi Petőfi Színház

Mit üzen a mai fiataloknak Molnár Ferenc Liliom című előadása? Van-e létjogosultsága a korhű ábrázolásnak, ha a világ már megváltozott? A 21. század rohanó embere mennyire tudja magát beleélni egy letűnt világba? A cselédsors érdekli-e a fiatalokat és az idősebb nézőket? A szerelem ilyen megalázó volta vajon megtalálja-e értő közönségét? Ezek a kérdések foglalkoztattak előadás közben.

Molnár Ferenc színművét először 1909-ben mutatták be a Vígszínházban. Nálunk nem lett egyből siker, csak a németeknél. Azóta sokféleképpen feldolgozták, még balettben is. A világhírű szerző egyik legtöbbet játszott darabjává vált, mégis úgy érzem, önmagában a cselédsors nem elég hívogató a mai néző számára. Most a veszprémi Petőfi Színház gondolta úgy, hogy talán mégis, ezért Juhász Róza rendezésében színpadra állította. Nincs könnyű helyzetben a színházi világ, hiszen az élet nyújtotta számtalan lehetőséggel kell felvenniük a versenyt, egyben olyan szórakozást nyújtani a nézőknek, ami miatt rájuk esik a választás. A vidéki színház helyzete éppen ezért kettős, mivel egyrészt népszínházi szerepet tölt be, másrészt nem lehet elég egyedi, mert akkor a törzsközönség elpártol. Lavírozni pedig a veszprémi színház is csak a vendégjátékokkal tud. Abban szokott merészebb előadásokat bemutatni. Saját maga viszont ritkán újít, szinte mindent úgy játszik, ahogy azt korábban megszoktuk. Oberfrank Pál színháza nem kísérletezik, az üzembiztos megoldások híve. Abból ugyanis nem lehet gond. Mégis felmerül a kérdés, hogy kinek akarnak megfelelni? A nézőnek vagy a szerzőknek? Hol marad az új iránti fogékonyság? Mi van a vállalkozó kedvvel?

A bevált módszerek alapján készült a Liliom is. Juhász Róza nem modernizál, így Molnár Ferenc külvárosi legendáját ugyanabban a köntösben kapjuk, mint amiben íródott. Semmi egyediség nincs a rendezésben, nem kerül át napjainkba a történet. Úgy akar megrázni, hogy korhű marad, csak ez azért veszélyes, mert a darab kopása óhatatlan, ezt csak nagyon jó színészi játékkal lehet elkerülni. Az előadás onnan indul, amikor a cselédcsalogató Liliom megismerkedik Zeller Júlia (Bach Zsófia) mindenessel. Egyből nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a szerelemben nem érvényesül a felek egyenlősége. A férfi mindig valami rosszban sántikál, míg a nő önfeláldozása már riasztó. Ez is egy újabb túlzásokra épülő Molnár-darab, amit állítólag az első feleségének írt. Akárhogy is volt, ma már nem életszerű ez a világ. A cseppet sem szerethető főhőst Makranczi Zalán keltette életre. A bemutató estéjén nagyon izgult, szerepét néhol túl is mozogta. Félszeg, jobb életre ácsingózó karaktere csak abból a szempontból ébresztett együttérzést, hogy a színész kisugárzásából áradt a jóindulat. Ellenszenves, asszonyverő énjére nincs mentség, pedig a bántó stílus mögött ott van az ő életében átélt sok szenvedés, ami ilyenné tette. Liliom megformálására Makranczi kifejezetten jó választás volt. Játékán rontott, amikor halottként feküdt a színpadon, de látszódott, ahogy lélegzik, egy rendezői trükk ennél a jelenetnél nem ártott volna. A női főszerep Bach Zsófia alakításában az egyszerű nő benyomását keltette. A fiatal cselédlány rajongásával inkább taszító volt, mint rokonszenves. Túlzott ragaszkodása Liliomhoz érthetetlen, mivel a férfi örökösen megalázta. Ez a bezárkózó nőtípus, aki a végtelenségig tűr, ma is köztünk él, csak a modern feldolgozás jobban visszaadta volna a lényeget.  Az est egyik legjobbja Muskátné szerepében Csarnóy Zsuzsanna volt. Ez nem meglepő, hiszen ő a színház ügyeletes intrikusa. Ha ármánykodásról van szó, biztos ő kapja a szerepet. Liliom irányában szexuálisan is vágyakozik, közös jeleneteik üdítő tiszta hullámként hatnak a nézőre. Jól játszott még Király Attila, aki Ficsúr szerepébe bújt. Szerepformálása olyan jól sikerült, hogy vele sohasem szeretnénk találkozni. Egy olyan zsivány, aki nem képes a jóra, míg Liliom a lelke mélyén akarná a jót, de nem tudja elérni. Király Attila mozdulataiban főleg a vállmozgása volt nagyon egyedi, ezt sokáig gyakorolhatta. Módri Györgyi kettős szerepet játszott, de egyikben sem volt olyan, mintha rászabták volna. A fényképész talán közelebb volt hozzá, de a mennyországi fogalmazó elég idegenül hatott. További szerepekben Orosz Csenge, Nagyhegyesi Zoltán, Kőrösi Csaba, Simonyai Lujza, Oszvald Balázs, Szűcs László, Takaró Kristóf, Szeles József, Bakody József, Madár K. Zoltán, Cziráki Miklós, Hatvári Tamás, Gáspár Fanni, Lányi Betti játszottak. A díszlet- és jelmeztervező Libor Katalin volt. Igazán válogathatott volna modernebb ruhatárból vagy a régieket lehetett volna kicsit újítani, ami a nézőnek is tetszik, de megtartja a korszakot. Így túlságosan úgy nézett ki minden szereplő, mintha padlásra száműzött darabokból öltöztették volna fel őket. A díszlet is túlságosan a szép, precíz hatást keltette. A nyomorban élő emberek élete ennél sokkal kiszolgáltatottabb volt. Hiányzott a megrázás, ami együttérzést kelt. Úgy vélem, ha modern környezetbe lett volna átemelve a cselekmény, akkor a néző sokkal jobban átérezte volna a látottakat. Manapság azok az alkotások érnek el osztatlan sikert, ahol a néző magára vagy az őt körülvevő világra ismer. Most ez elmaradt. Helyette egy kedves nosztalgiázó matinét kaptunk.

Veszprém, 2015. november 12.

Megjelent a Kláris 16/4. számában

Barta Magdolna

♣    ♣    ♣

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©