Mit
üzen a mai fiataloknak Molnár
Ferenc Liliom című előadása? Van-e
létjogosultsága a korhű
ábrázolásnak, ha a világ már
megváltozott? A 21. század
rohanó embere mennyire tudja magát beleélni egy
letűnt világba? A cselédsors
érdekli-e a fiatalokat és az idősebb nézőket? A
szerelem ilyen megalázó volta
vajon megtalálja-e értő
közönségét? Ezek a kérdések
foglalkoztattak előadás
közben.
Molnár
Ferenc színművét először 1909-ben mutatták be
a Vígszínházban. Nálunk nem lett
egyből siker, csak a németeknél. Azóta
sokféleképpen feldolgozták, még
balettben is. A világhírű szerző egyik legtöbbet
játszott darabjává vált, mégis
úgy érzem, önmagában a cselédsors nem
elég hívogató a mai néző
számára. Most a
veszprémi Petőfi Színház gondolta úgy, hogy
talán mégis, ezért Juhász Róza
rendezésében színpadra állította.
Nincs könnyű helyzetben a színházi világ,
hiszen az élet nyújtotta számtalan
lehetőséggel kell felvenniük a versenyt, egyben
olyan szórakozást nyújtani a nézőknek, ami
miatt rájuk esik a választás. A
vidéki színház helyzete éppen ezért
kettős, mivel egyrészt népszínházi szerepet
tölt be, másrészt nem lehet elég egyedi, mert
akkor a törzsközönség elpártol.
Lavírozni pedig a veszprémi színház is csak
a vendégjátékokkal tud. Abban
szokott merészebb előadásokat bemutatni. Saját
maga viszont ritkán újít, szinte
mindent úgy játszik, ahogy azt korábban
megszoktuk. Oberfrank Pál színháza nem
kísérletezik, az üzembiztos megoldások
híve. Abból ugyanis nem lehet gond.
Mégis felmerül a kérdés, hogy kinek akarnak
megfelelni? A nézőnek vagy a
szerzőknek? Hol marad az új iránti
fogékonyság? Mi van a vállalkozó kedvvel?
A
bevált módszerek alapján készült a Liliom is. Juhász
Róza nem modernizál, így
Molnár Ferenc külvárosi legendáját
ugyanabban a köntösben kapjuk, mint amiben
íródott. Semmi egyediség nincs a
rendezésben, nem kerül át napjainkba a
történet. Úgy akar megrázni, hogy korhű
marad, csak ez azért veszélyes, mert a
darab kopása óhatatlan, ezt csak nagyon jó
színészi játékkal lehet elkerülni.
Az előadás onnan indul, amikor a cselédcsalogató
Liliom megismerkedik Zeller
Júlia (Bach Zsófia)
mindenessel. Egyből nyilvánvalóvá válik,
hogy ebben a
szerelemben nem érvényesül a felek
egyenlősége. A férfi mindig valami rosszban
sántikál, míg a nő
önfeláldozása már riasztó. Ez is egy
újabb túlzásokra épülő
Molnár-darab, amit állítólag az első
feleségének írt. Akárhogy is volt, ma
már
nem életszerű ez a világ. A cseppet sem szerethető főhőst
Makranczi Zalán
keltette életre. A bemutató estéjén nagyon
izgult, szerepét néhol túl is
mozogta. Félszeg, jobb életre
ácsingózó karaktere csak abból a
szempontból
ébresztett együttérzést, hogy a
színész kisugárzásából
áradt a jóindulat.
Ellenszenves, asszonyverő énjére nincs mentség,
pedig a bántó stílus mögött ott
van az ő életében átélt sok
szenvedés, ami ilyenné tette. Liliom
megformálására
Makranczi kifejezetten jó választás volt.
Játékán rontott, amikor halottként
feküdt a színpadon, de látszódott, ahogy
lélegzik, egy rendezői trükk ennél a
jelenetnél nem ártott volna. A női főszerep Bach
Zsófia alakításában az
egyszerű nő benyomását keltette. A fiatal
cselédlány rajongásával inkább
taszító volt, mint rokonszenves. Túlzott
ragaszkodása Liliomhoz érthetetlen,
mivel a férfi örökösen megalázta. Ez a
bezárkózó nőtípus, aki a
végtelenségig
tűr, ma is köztünk él, csak a modern
feldolgozás jobban visszaadta volna a
lényeget. Az est egyik legjobbja
Muskátné
szerepében Csarnóy
Zsuzsanna volt. Ez nem meglepő, hiszen ő a színház
ügyeletes
intrikusa. Ha ármánykodásról van
szó, biztos ő kapja a szerepet. Liliom
irányában szexuálisan is vágyakozik,
közös jeleneteik üdítő tiszta
hullámként
hatnak a nézőre. Jól játszott még Király Attila, aki
Ficsúr szerepébe bújt.
Szerepformálása olyan jól sikerült, hogy vele
sohasem szeretnénk találkozni.
Egy olyan zsivány, aki nem képes a jóra,
míg Liliom a lelke mélyén akarná a
jót, de nem tudja elérni. Király Attila
mozdulataiban főleg a vállmozgása volt
nagyon egyedi, ezt sokáig gyakorolhatta. Módri Györgyi kettős
szerepet
játszott, de egyikben sem volt olyan, mintha
rászabták volna. A fényképész
talán közelebb volt hozzá, de a mennyországi
fogalmazó elég idegenül hatott. További
szerepekben Orosz Csenge,
Nagyhegyesi Zoltán, Kőrösi Csaba, Simonyai Lujza,
Oszvald Balázs, Szűcs László, Takaró
Kristóf, Szeles József, Bakody József,
Madár K. Zoltán, Cziráki Miklós,
Hatvári Tamás, Gáspár Fanni, Lányi
Betti
játszottak. A díszlet- és jelmeztervező Libor Katalin volt. Igazán
válogathatott volna modernebb ruhatárból vagy a
régieket lehetett volna kicsit
újítani, ami a nézőnek is tetszik, de megtartja a
korszakot. Így túlságosan úgy
nézett ki minden szereplő, mintha padlásra
száműzött darabokból öltöztették
volna fel őket. A díszlet is túlságosan a
szép, precíz hatást keltette. A
nyomorban élő emberek élete ennél sokkal
kiszolgáltatottabb volt. Hiányzott a
megrázás, ami együttérzést kelt.
Úgy vélem, ha modern környezetbe lett volna
átemelve a cselekmény, akkor a néző sokkal jobban
átérezte volna a látottakat.
Manapság azok az alkotások érnek el osztatlan
sikert, ahol a néző magára vagy
az őt körülvevő világra ismer. Most ez elmaradt.
Helyette egy kedves
nosztalgiázó matinét kaptunk.
Veszprém,
2015. november 12.
Megjelent a Kláris 16/4. számában
Barta
Magdolna
♣
♣
♣