Nem érte meg behódolni, még
a Tartuffe miatt sem –
talán így
összegezhetjük Moliére-Bulgakov
szavaival az előadást, az összes többi csak
„körítés”
– de persze így nem lenne igaz.
A Komáromi Jókai
Színház vendégjátékát
(természetesen) a
Nemzeti Színház nagyszínpadán
láthattuk (2015. október 30.) összesen 2
órában,
két részben. A szlovák Martin Huba m.v. rendezte,
feltehetően ugyanúgy Karig
Sára fordításában, mint többek
között például a 2000-es évek
elején az Új
Színházban Vidnyánszky Attila.
Bulgakov darabjának
eredeti címe, mint tudjuk, „Képmutatók
cselszövése (Molière)” (1929), nekünk
azonban „álszentekkel” van dolgunk. Nem is
kevés.
XIV. Lajos alakja
mögött óhatatlanul felsejlik Sztálin alakja,
bár a Napkirály talán mégsem volt
annyira véreskezű, ki tudja. Kérdés, Bulgakov ezt
is tudta-e. Darabját
néhányszor ugyan előadták Moszkvában,
aztán persze betiltották akkor is, ha a
királyi palotát, vagy a Comédie Francaise
hátsó termeit látjuk „korhűen” –
már
amennyire ezt elképzelni tudjuk –, nem pedig
Moszkvát.
Az előadás
dinamikus, szinte lehengerlő, ami Moliére (Jean-Baptiste
Poqueline – Mokos
Attila) szenvedélyességéből fakad. A
Mestertől félnek, a Mester mellett
kitartanak, a Mesterbe szerelmesek. Akkor is, ha már idős
és őszül, de sikere
van tehetsége és
színészi-írói ereje teljében. A
Napkirály (Nagy Lajos – Rancsó
Dezső m. v.) látogatja a színházat, sőt a
palotába hívatja és Moliérrel
ebédel,
ami egészen kivételes dolog az udvarnál.
Megvédi az érsekkel szemben, hiába
sértődik halálra a suhogó vörös
köpenyes, szikár érsek úr (Marquis De
Charron,
Párizs érseke – Olasz
István). Ma már a Tartuffe messze nem kelt akkora
felháborodást, mint a maga korában. Hogyne
támadták érte akkor még a szerzőt és
a színházat? Egyelőre azonban a király magas
összegű zacskót küld a
társulatnak, igaz, a Tartuffe
játszását nem engedélyezi.
A Mester azonban
elemében van, és nagyon szerelmes a gyönyörű
színésznőbe, Madeleine Béjart (Bandor
Éva) fiatal, szertelen és szép
húgába (Armande Béjart Moliére – Bárdos Judit m.
v.). Olyannyira, hogy el is veszi, hiszen a lány gyereket
vár tőle. Ő biztosan
nem tudja, hogy mivel Madeleine vele is élt és
közben gyereket szült,
nevezetesen a gyönyörű lánnyá serdült,
húgaként bemutatott Armande-ot – szerelme
netalán saját lánya is lehet. Mások azonban
tudják, mert aki keres, az talál,
Moliére ellenfelei pedig nagyon is keresgélnek.
Semmi sem tart
örökké, sem a lány, most már
feleség kizárólagos szerelme, sem a
Napkirály
kegye. És aki kegyvesztetté válik egy zsarnok
uralma alatt, annak semmit nem ér
az élete. Egy kültelki színházban még
utoljára eljátsszák a darabot, aztán
Moliére-t
a terveik szerint a színészek megszöktetik. A Mester
azonban még az előadás
közben „elájul” a színpadon…
Valakiről
információhoz jutni akkoriban sem volt egyszerű.
Ám a legtöbbször mindig akad
legalább egyvalaki, aki tud valamit. Vallomásra
bírni pedig általában sikerül
is, a módszereket pedig jobb lenne nem ismerni (erről a csaknem
földig
leeresztett függöny gondoskodik, ami mögött a
vallatás – sikerrel – folyik).
Milyen volt
igazából Bulgakov és Sztálin viszonya?
Hiszen Bulgakov levelet is írt
Sztálinnak, Sztálin személyesen (!) volt kegyes
beszélni telefonon az íróval…
Milyen volt igazából Moliére és XIV. Lajos
viszonya? Csak sejthetjük, Bulgakov
sem tudhatta feltehetően. Megírta saját
verzióját, ami természetes. Hogy nem
érte meg behódolni még szívügye, a Tartuffe miatt sem. Mi azonban
tovább kérdezhetünk:
vajon a Tartuffe-öt mi ismerhetnénk, ha Moliére
másképpen viszonyul a
Napkirályhoz, az akkori hatalomhoz? Az ilyen
feltételezésekre, kérdésekre soha
nincs, mert nem lehet válasz.
Moliere
szerelmeiben is szertelen lehetett, Madeleine mégis kitartott
mellette
jóbarátként. A neves színésznő
részéről persze ez több volt, mint
barátság,
ezért is életszerű, hogy szó szerint
beleőrül, amikor a Mester elveszi
Armande-t. (A gyerek nem maradt életben, mint ahogy
Moliére egy másik gyermeke
sem – erről mintegy futólag tesz említést a
királynak, annak kérdésére (!).)
Akkoriban a mennyekbe jutni volt a nagy „cél”,
legalább is nem a pokolba
(Szibériába), így aztán Madeleine
miért is ne gyónna az álszent-gonosz
érseknek? Boldoggá válik a
gyónástól, hiszen letehette annyi évig
hordott lelki
terhét.
Jelentős a szerepe
„Króniká”-nak is (Charles De La Gange –
Tóth Károly
e.h.), más oldalról pedig a
Mester iránti odaadást szinte tökélyre vivő
színházi koppantónak (Jean-Jaques
Bouton – Culka Ottó
m.v.), aki a Mester vaskos szidásait már nem is veszi
komolyan, minden idegszálával védi
„gazdáját”.
Ugyancsak fontos
megismernünk a neves hősszerelmest, Zacharie Moirront (Szabó Viktor) is, a
színház belső viszonyai, a színészek
hiúsága szintén feltárulnak előttünk
legalább
valamelyest. A Napkirály (és udvara)
jellemzéséhez járul hozzá a
hamiskártyás
alakja, De Laissac márki (Skronka
Tibor), a „félszemű (Marquis D’orsigni
– Tóth
Tibor) inkább a humort viszi bele az előadásba.
További szereplők:
Igazságos
varga és udvari bolond – Ropog
József, Bűvész, hűség testvér – Majorfalvi Bálint,
Philibert Du Croisy, színész, erő testvér – Bernáth Tamás,
Mariette Rivaille,
színésznő, álarcos nő – Dékány Niolett e.h.,
Bartholomé atya, vándorprédikátor
– Nagy László,
Súgó – Németh
István.
Jók,
érdekesek a
díszletek, a többször is behozott óriási
ágy, amin feküdni és ugrálni egyaránt
lehet, de még lépcsőként is szolgálhat. A
székek szerepét szó szerint egy-egy
színész alakítja, a háttérben pedig
ott van a magasban a színpad is, amelyen a
kort jól kifejező közjátékot is
láthatunk (koreográfus
Juraj Letenay m. v.). Dramaturg:
Varga Emese.
Külön jelölnek
kellékest is: Orbán
Katalin, zene Lakatos
Róbert m. v., díszlettervező Jozef
Ciller m. v., a jelmeztervező – kiválóak a
jelmezek is – pedig Peter
Canecky m.
v.
Budapest, 2015. november 1.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
