Mihail
Bulgakov a sztálini „nagy” idők
legtehetségesebb és valószínűleg legjobb
írója
a rendszer kiszolgáltatott, sokat mellőzött,
erkölcsileg megtiport mivoltában
sokszor kiáltott a mélyből az ég felé, hogy
elég volt! A legfőbb hadúr – Sztálin –
úgy játszott vele, mint macska az egérrel. Az
író elkeseredését belefojtotta
színpadi műveibe, köztük is elsősorban a Moliere
tragikus életsorsáról szóló
„Álszentek
összeesküvésé”-be. Így lett a
színmű (a szerző korábban írt
regényéből alkalmazta színpadra a
cselekményt) a művész hatalomhoz való
viszonyának,
a függésnek, zsarolhatóságnak szinte
enciklopédikus megjelenítése. Bulgakov
belebújt Moliere álarcába, onnan
kürtölte világgá
megaláztatását, hogy a végén
kimondhassa: szemernyi megalkuvás sem fogadható el,
inkább a halál! Az 1929-ben
írt színművet a moszkvai hét előadás
után leparancsolták a színpadról.
Martin
Huba szlovák rendező vitte színre Bulgakov
drámáját a komáromi magyar nyelvű
színtársulatban. Rendezése elsősorban
szövegcentrikus, másodsorban „kézműves”
módszerekkel él a színpad
átrendezését illetően. A helyszín
egyébként is
elmosódik otthon és hivatal, királyi
fogadás, színházi öltöző
között, a főhős
az életét játssza a színpadon is. A
néhány nélkülözhetetlen bútor
mozgatását a
balettos szereplők végzik, mintha fekete pókok
cipelnék a francia ágyat ki s
be, aztán visszamennek az ágy alá. A
harmónium szekrénye is előre, hátra
vándorol, általában a benne rejtőző Moirronnal (Szabó Viktor), aki
úgy
működteti, mint Kempelen Farkas a sakkautomatáját
(díszlet: Jozef Ciller
m.v.).
A rendező fergeteges tempót diktál, egy pillanat
megállás sincs, egyik jelenet
a másikba ér, sok a tánc, a rohanás, a
dinamikus mozgás (koreográfia: Juraj
Letenay m.v.).
A
történet
középpontjában Moliere (Mokos Attila) viszonya áll
egyrészt uralkodójához, XIV.
Lajoshoz (Rancsó Dezső
m.v.), aki kegyet gyakorol vele, amikor engedélyezi a Tartuffe
bemutatását, vagy együtt reggelizik a
komédiással, ennek fejében a
színházat játszó művész
isteníti az uralkodót, kiszolgálja, az
iránta érzett
hála elhomályosítja
ítélőképességét. Moliere
ellenségei, a jezsuiták, Párizs
érseke (Olasz István)
azonban mindenáron el akarják veszejteni a megviselt
egészségű szerzőt, mert épp a Tartuffe-ben kigúnyolja a
vallásból élő egyházi
személyeket, a korrupt egyházat. Bosszút
állnak rajta az ismert módon: zűrös
magánéletét használják fel
kicsinálására. A vád súlyos
és pikáns egyszerre,
Moliere-t vérfertőzéssel vádolják, mert
feltehetően saját lányával, Armande-dal
(Bárdos Judit)
él házasságban, de nem tud róla. Az
érsek mozgatja a szálakat,
célja elérésének érdekében
minden aljasságra képes, felhasználja a
színész
élettársát, Madelaine-t (Bandor Éva), aki a
túlvilági üdvösség
ígéretéért
kivallja titkát. Eközben intrikusok, spiclik,
verőlegények, áljezsuiták és
hamiskártyások jelennek meg a színen, őket is az
érsek mozgatja nem is annyira
a háttérből.
Bulgakov
zseniálisan építi be a sztálini
erőszakszervezet módszereit a 17. századi
Franciaország bugyraiba, alig vesszük észre, hogy
itt nem Moliere-ről van szó,
hanem az íróról, aki saját
kálváriáját írja, miközben
retteg a jövőtől. A darab
fő kérdése az, meddig lehet elmenni talpnyalás,
megalkuvás terén, van-e határ
egyáltalán? Cserébe azért, hogy a
művész megvalósíthassa önmagát. A
választ
mindenkinek magának kell megadni, ízlés,
önkontroll, lelkiismeret kérdése,
kinek hol húzódik ez a határ, mindenesetre
akárhol is van, nehéz lehet együtt
élni vele. Martin Huba rendező jól érzett
rá arra a bűvös keskeny mezsgyére,
amely a történelmi szituáció és a
jelen problematika között húzódik, egyiket
sem erőlteti, ránk bízza, van-e fülünk a darab
üzenetének meghallására.
A
színészek időnként öltöznek és
vetkőznek a színpadon, álarcot vesznek föl vagy
le, arcukat takarják maszkkal, parókájukat
felteszik, ha mérgesek, leveszik
fejükről, ez a játék része, ruhájuk
jellemüket is elárulja: a király
selyemkaftánban, széles övvel mutatkozik, az
érsek élénkpiros reverendája alól
kilóg a polgári nadrág,
sapkájáról hosszan lóg le kétoldalt
szalag, ami
komikussá teszi alakját. Moliere-ről folyton szakad le a
fodros ing és a
rongyos kabát, Armande testre szabott szűk jelmeze mutatja
szép, karcsú és
kacér voltát, Madeleine szoknyája áttetsző,
combjai jól látszanak, a „félszemű”
fekete rongyokban mutatkozik, a lelke is ilyen fekete.
Tökéletes parókája csak
a hamiskártyás márkinak van (Skronka Tibor), mindössze egy
jelenetben
mutatkozik (jelmez: Peter Canecky
m.v.).
Mokos
Attila az őrületbe hajszolt zsenit játssza, a
színész összes energiáját az
alakításba építi be, annyira élethű,
sokszor azt hisszük, már nem is tud
felkelni valamelyik lehuppanásából. Rancsó
Dezső Napkirályként intelligensen
figurázza ki az uralkodót, jellegzetes mosolya,
megismételt tánclépései
sokatmondóak. Olasz István érsekként
kellően ellenszenves és gonosz. Bandor Éva
fiatalos jelenség, mint a főhős élettársa, a
lányát játszó Bárdos Judit pedig
egy középiskolás lány
vehemenciájával alakítja Moliere fiatal
szerelmét, mintha
nem is a lánya, de az unokája lenne a főhősnek. A kisebb
szerepekben többen
jeleskedtek, így Tóth
Tibor (Félszemű), Szabó
Viktor (Moirron), Culka
Ottó
(Bouton), Tóth Károly
(de La Grange). A dramaturg Varga
Emese, hangtechnikus Görözdi
Szilárd,
fénytechnikus Rózsás
Silvia és Tárnok
Dávid voltak. A zenét Lakatos Róbert (m.v.)
állította össze.
A
komáromi
magyar nyelvű színtársulat jól
felkészült, nívós előadást hozott
létre, örömmel
láttuk sziporkázó játékukat. (A
bemutató 2015. március 27-én volt).
Budapest,
2015. november 1.
Megjelent a Kláris 16/3.
számában
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
