Már
harminc évvel ezelőtt is, amikor az akkori Nemzeti
Színház bemutatta
(ugyanebben az épületben) Arnold
Wesker „A konyha” című
színművét, kétkedéssel
fogadtuk, vajon mit lehet kihozni egy éttermi konyha
egész napos
rohangálásaiból. Színszerű-e, és
vannak-e konfliktusok? Most, ennyi idő után is
nagy kihívásnak számít A konyha bemutatása.
Lengyel
Ferenc (m.v.) rendezésében egy
újrafordított – enyhén szólva is
kissé trágárabb
- színmű (Lőrinczy Attila)
kerül bemutatásra a régi, Bartos Tibor-féle
1984-es
fordítás helyett. Az óriási méretű
stáb pedig egy osztatlan színpadi térben
készíti a napi 1500-2000 adag ételt a szemünk
előtt. A színpad hátrafelé
emelkedik, jó lehetőséget biztosítva a sok
szakács egyszerre történő
működéséhez és a pincérnők ki-be
rohangálásának, végül a sokféle
magánéleti
konfliktus eljátszására (díszlet: Szabolcs János) is alkalmas.
Megjegyzendő,
hogy a szokatlan helyszín és téma mint
színpadi megjelenítés a szerzőt arra
késztette, hogy többoldalas instrukciót írjon
műve elé. Tanácsait nem lehet
figyelmen kívül hagyni, például azt, hogy a
színészek nem dolgozhatnak
valóságos alapanyaggal, tűzzel, mindezt csak
imitálni kell nekik. Emellett a
szereplők jellemzése, alapindulatai, származása,
hovatartozása is az
instrukció része. Vagyis a színen megjelenő
konfliktusok nemcsak a strapás,
embert próbáló munka következményei,
hanem az előélet, a nemzetiség legalább
annyira befolyásolja a történteket.
A
cselekmény egyetlen napba sűríti bele az itt
dolgozók egyéni és közösségi
konfliktusait, mindezek az ételkészítés
közben, a felszolgálók rendelései és
az
ételek placcra vitele közben zajlanak, szinte mindenki
egyszerre van jelen és
folyamatosan szerepel. A darab kifejezett erőssége, hogy a
mozgást
összehangolja, ne legyen üresjárat a
megszólalások között, még
véletlenül se
álljon le a felépített dinamika
(Mozgáskoreográfia: Gyenes
Ildikó).
Wesker
1959-ben írta ezt a drámát, könyve
előszavában így ír a szokatlan helyszínről:
„Shakespeare tekintse színpadnak a
világot, én
konyhának tekintem, ahol az ágálók
egymást meg nem érthetik, és a
lótás-futásban a barátság, szerelem
és ellenségeskedés hamar lobbanó
csóvái is
sorra kihunynak.”
Az
író szándéka merésznek tekinthető ez
idő
tájt, ugyanis a társadalmi ranglétra alsó
fokán élők egyik rétegéről ad drámai
tudósítást. Arról ír, hogy
amíg a hírlapok és a
közvélemény a növekvő jólét
és
korlátlan szabadság bűvöletében él,
addig a konyhai munkahely a kapitalista
társadalom újkori rabszolgaságának
megfelelő életmódot diktál az ott dolgozó
szerencsétleneknek. A dráma realista eszközöket
használ, nincs semmi szürreális,
vagy avantgárd elem, egyszerűen bekukucskálunk a konyha
negyedik, „lebontott”
falán a térbe, meglessük az ott
történteket.
A
legtöbb szereplőnek munkahelyi problémája van,
elege van a robotból, vagy külföldről jött
bevándorló, akcentussal beszél,
konfliktusba kerül egy másik idegennel, mint a német
Peter (Takács Géza)
a
ciprusi Gastonnal (Kálid
Artúr), s ezt verekedéssel intézik el.
Kevin (Gémes
Antos) ír származású, ő fizikailag
merül ki, kisebb éttermekben dolgozott
eddig. Dimitri (Horváth
Illés) neve után ítélve szláv
származék, ő a gépekhez
vonzódik, olyan, mint egy nagy gyerek, Hans (Pavletits Béla) német
dalokat
énekel, aztán megégeti az arcát, Max (Szűcs Sándor) és
Frank (Hunyadkürti
István) őshonosak Angliában is és az
étteremben is, időnként kiborulnak és
ordítanak a többiekkel, akiket lenéznek. A
két cukrász, Paul (Fillár
István) és
Raymondo (Rancsó Dezső)
külön világban élnek, egymáshoz
járnak kanbulira, mert
a nőkben csalódtak. Alfredo (Tahi
József) bőröndben viszi haza a maradék
húsokat, a többiek csak nevetnek rajta, a lopás itt
bocsánatos bűn. A chef (Yu
Debin) elbújik saját
fülkéjében, mert utál a beosztottjaival
együtt lenni, Marango
(Eperjes Károly), a
tulajdonos az étteremben figyeli a forgalmat, a
vendégeket,
szinte itt lakik, magánélete egyáltalán
nincs, mert betegesen kötődik a saját
tulajdonához, na ő az, akire rázuhan a konyha mennyezete
az utolsó jelenetben.
A harmincfős stáb többi tagjának is legalább
egyszer van megszólalása
valamelyik jelenetben, mindenki önálló karakter.
A fő
konfliktus mégsem Marango munkamániája,
hanem Monique (Balsai Móni)
és Peter többszáz fokon fortyogó szerelme,
ami hol
kivirágzik, hol lelohad, legtöbbször a
kíméletlen munkatempó miatt kell
egymásról lemondaniuk, és a beosztás miatt
veszekedniük. Még a kapcsolat elején
vannak, Monique-nak férje van, most gondolkozik azon, hogy
otthagyja és
Peterrel összeköltözik. Bár
kölcsönösen vonzódnak egymáshoz, Peter
férfias
szenvedéllyel, sokszor erőszakosan közeledik a
lányhoz, Monique viszont szeret
kacérkodni Peterrel, nem bánja, ha a fiú
féltékeny kicsit rá. Életteli
színfolt
a második felvonásban a csavargó (Tordy Géza)
megjelenése, ételt kunyerál, s éppen
szerencséje van, mert húst kap. Megjelenése
egyértelművé teszi, hogy éhező
hajléktalan létére ő van legalul a
társadalmi rangsorban, hozzá képest a konyha
dolgozói felsőrendű lénynek tűnnek.
Dinamika
és mozgáskoordináció teszi
feszültté és
érdekessé a színpadi konyhában
történő eseményeket, Lengyel Ferenc rendezése
jól helyezte el a hangsúlyokat, technikailag is korrekt
volt minden. A helyszín
furcsasága mára már nem furcsaság, sőt
mintha a hasonló szituációk még jobban
eldurvultak volna, s a visszafojtott indulatok bármikor
felszínre törhetnek, s
nem tudni hol állnak meg végül.
A
szakács- és pincérruhákat Kovács Yvette Alida
tervezte, a zenét Vecsei
László állította össze, az
ablakok video látványát
Török Marcell.
Dramaturg Deres Péter.
A férfiszínészek közül
néhánynak jutott
nagyobb alakítási lehetőség, a többiek csak
néha szólalnak meg, legfeljebb
„főznek” vagy tálalnak. A nők közül Balsai Móninak és Tóth Évának
(Bertha) van
jelentős szerepe, a sok férfi szereplő közül Fillár István, Takács
Géza, Gémes
Antos, Pavletits Béla és Tordy Géza voltak
igazán emlékezetesek.
Budapest, 2015. október 5.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣