Több mint 100 évvel ezelőtt
(világ)háborúnak még előszele
sincs, Molnár Ferenc
pedig egyre több vígjátékot –
komédiát – ír egyre nagyobb
sikerrel. Varsányi Irén (Vígszínház)
számára készült A testőr, e minden
mozzanatában
„színházi darab”: amiről szól
(féltékenység, szerelem) , ahol
játszódik (ismert
színészházaspár szalonja, Opera
páholya) és ahogyan „bonyolódik”
(„Molnár
Ferenc-iül”).
Most éppen a Pesti
Színházban láthatjuk Valló Péter
rendezésében.
Szereti (még) a színésznő
színész férjét egy évi (vagy
akár
fél évi) házasságuk után? Feltehető.
Valamennyire. Felismeri a férjét a
„csábítóban”?
Lehet. Ki tudja? A végén minden kiderül? –
nos, az éppen nem.
Józan ésszel mérve nem
létezik „jó” megoldás: ha a
feleséget
(Eszenyi Enikő) sikerül elcsábítania a
férj-ál-testőrnek
(Stohl András,) a
testőr jól jár, a férj és persze a
házasság nem; ha nem
sikerül elcsábítania, akkor meg fordítva. De
ahol nő van és szerelem (meg
Molnár Ferenc), ott józan ész nincs.
Szerencsére.
Így aztán maga a darab
valóban örökérvényű, a humor, az
őszinte kijelentések-elszólások és
folytonos veszekedések még inkább
kortalanná
teszik. Hány nő igyekszik másfelé
(ki)nézegetni házasságából –
különösen, ha
előtte 11 – vagy 9 – szeretője volt, férje pedig
folyton vallatja? Melyik férj
nem féltékeny a feleségére, akiről mindezt
ő maga is nagyon jól tudja, felesége
ragyogó, ünnepelt színésznő – annak
minden hátrányával is –, és
érzi felesége
lassú, de biztos „kihűlését”
iránta? Mindez 3 felvonáson át majdnem sok –
Molnár Ferenc darabját azonban nem lehet
másképpen színpadra vinni.
Tehát a férj, a szintén
ünnepelt színész – mely tény
külön
okot ad egymás közötti rivalizálásukra
is – élete (egyik) legnagyobb szerepét
találja ki és játssza el – a felesége
képzeletében már megjelent
csábító
testőrt. Hogy aztán mind megjelenésében, mind
testőr-jelmezében túl színpadias,
szinte illusztratív, talán csak a ráadás.
Akcentusos mondatai, gesztusai
komikusak nekünk, a színpadon a feleség
számára – vajon csak látszólag?
–
azonban nem. Ám egy szerelmes férfi mit el nem hisz
feleségének? – Mindent. Azt
is, hogy ő mint testőr igenis nagyon tetszik a nőnek, azt is, hogy mint
testőr sem a
lakásban nem volt, sem az operai páholyban, nemhogy
(forrón) megcsókolta volna
őt mint testőrt a feleség!… Ehhez képest azt
„elhinnie”, hogy a pillantása
árulta el már a második percben – már
semmiség.
A feleség kacérkodik –
elegánsan, a házi hacukából ragyogó
hölggyé válva (jelmez: Pusztai Judit) –, a
férj gyötrődik, mindketten a már
vagy 10 éve házibarátjuknak tudható,
folyton körülöttük lebzselő, kissé
egykedvű kritikusnak (Kern András) panaszkodva,
vagy éppen vele „filozofálva” –, a
mamának „kinevezett”,
„előléptetett”
házvezetőnő (Vári
Éva) pedig szörnyülködik, félt,
óv, és igencsak elegánsan
elkíséri az Operába a még nála is
elegánsabb színésznőt. De főleg minket,
nézőket szórakoztat időről-időre, a kellő pillanatokban
belépve.
A darabban nem csak egy házaspárt
kell színpadra vinni,
hanem egy ünnepelt
színészházaspárt. Egy
színészházaspárt ma is
érdeklődés,
titok, rejtély övezi – messziről nézve
–, Molnár Ferenc pedig ezt a világot
tárja fel kissé most is, teszi
hétköznapibbá. Illúzióromboló?
Talán nem olyan
nagyon. Inkább emberi. Maga a szerelem az, ami
illuzórikus.
Egy szerelmes férfi mit meg nem tesz (a
való, a „civil”
életben is) szerelme megtartásához,
ellenőrzéséhez, hogy hűségéről
meggyőződhessen?
– A legostobább fordulatokat is. Aki már tapasztalt
ilyesmit, életszerűbbként
éli meg a testőr-szerep szinte komikus
eljátszását. Így aztán az is
hiteles,
hogy a feleség már az első percben felismerte
férjét, meg az is, hogy mégsem,
mert a nő valóban újabb hódolókra
vágyott. Mert mint színésznőnek (is),
folytonos elismerésre, bókra van szüksége
ahhoz, hogy életre keljen, ragyogjon,
igazi nő legyen (főleg, ha kellően narcisztikus…). És
valóban, a nagy csokor
vörös rózsáktól, az ablakuk alatt
rendszeresen elsétáló, ismeretlen testőr
vágyódó pillantásaitól –
nagyon is kivirul. Erre meg a férj akkor is
féltékennyé
válik, ha ő maga az, aki sétál saját
ablakaik alatt…
Mindezt aláfestik a ház
urába szerelmes cselédlány (A
szobalány – Gilicze
Márta) igyekvő ügyetlenkedései, A hitelező (Kerekes József)
rajongása a színész iránt, a régi
ismerős páholyosnő (Szatmári Liza, most Martin
Márta játszotta) odaadása, ahogyan a
tisztelt „nézők” óhajait lesi.
Megható a szerelmes férj
igyekezete, hogy feleségét
testőrként ismét meghódítsa, ahogyan
felesége minden szavába mentőövként
kapaszkodik: mi mindenből ismerhette őt fel már a második
percben felesége, de
ugyanígy hihető az is, hogy felesége valóban
újra beleszeretett férjébe annak éppen
szinte gyerekes és megható igyekezete miatt.
Miért is ne?
Az a jelenet pedig, amelyben a férj a
„nagy leleplezésre”
készül: az egyébként
szándékosan semmiségekről beszélő
feleség háta mögött újra
„beöltözik” testőrnek,
darabonként véve elő a kellékeket, sőt, a feltűnő
kabátot felesége szeme előtt
viszi és akasztja fel, miközben a nőnek szeme sem rebben
– egyszerűen üdítő: akkor
most ki játszik kinek?
Díszlet: Cseh Renátó.
Már a legelső pillanatban tisztában
lehetünk a színház alapvető szerepével: a
színészházaspár nappalijának
(szalonjának?) közepén két
színházi szék áll felhajtható
ülésekkel, a falakon a
házaspárról készült
különös képeket látunk. A tér
felfelé nyitott: a szobában lépcső vezet
fel a virágos erkélyre (május van!), a
második
felvonás operai páholyába
szintén lépcső vezet fel, előttünk a
páholy hátsó része
látható, ahol a testőr csábítási
jelenete is játszódik.
2015. április 2.
Megjelent a Kláris 15/6. számában.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
