Két és fél óra
két részben, ám szünet nélkül.
Szemben a
Soroksári út (esti) forgalmával, amire
rálátunk a Nemzeti óriási
üvegfalain-ablakain keresztül. Hófehér
bútorok, kanapék, asztalok, műanyag
székek, baloldalt óriási laptévé.
Lakásnak néznénk, de nem az, vagy nem mindig
az, és főleg aligha „pazar”. Hideg, jég,
fjordok. Itt is emberek élnek. Zömük
nagy szegénységben, éhezésben. De
léteznek boldog emberek is: előttünk állnak a
felhőtlen szerelmesek: Ágnes (Trokán
Nóra m.v.) és Ejnar, a festő (Mátyássy
Bence). Egészen addig felhőtlen szerelemben, míg a
nemrég érkezett „körzeti
káplán”, Brand (Trill
Zsolt) „hőstettre” nem invitálja a
helybéli nagyokat – a Bírót
(Mátray László
m.v.), az Iskolamestert (Szűcs
Péter Pál m.v.), a Harangozót
(Kristán Attila), de
még Ejnart is. Váratlanul Ágnes megy csak vele a
lélekvesztőn,
a viharban „lelket menteni”. Szerelmesétől pedig
máris egy óceán választja el. Hamarosan
Brand hitveseként látjuk beteg kisfiukkal…
Sűrű, „konok” darab –
és előadás – Ibsen Brandja. A „mindent vagy
semmit” örökké ott lebeg (egyes) emberek szeme
előtt végső, gyönyörű, isteni
célként, ami persze (élő) emberként
teljesíthetetlen, elérhetetlen. Mint minden
maximalizmus. De minden időben születnek (kinevelődnek?) olyan
emberek, akik
szeme előtt ez és csak ez lebeg. Ami ezen túl van,
már nem az ő világuk, az a
világ számukra nem létezik,
bármiféle megalkuvás csak összeomlást
hoz számukra.
Amiből aztán vagy felébrednek erre a –
gyarló – világra, vagy nem…
Egy ilyen cél követése erős
hitet követel eredendően az élet
minden percében és minden mozzanatában. Milyen
hitet? – ez a nagy kérdés azon
túl, hogy egyáltalában emberi
mértékkel mérve reális lehet-e.
Nyilván nem, de
nagyon „szépen hangzik”. („A langyosakat az
Isten kiköpi” – biztos?)
És mi van akkor, ha egy ilyen ember ezt a
célt másoktól is (lényegében
szellemi zsarnokian) követelni kezdi?... Vagy mindnyájan
elpusztulnak, vagy
végül csak ő, ha nem változtat hiedelmein,
nézetein, „hitén”. De egy konok,
makacs ember természetesen nem változtat
hitrendszerén („hitén”, ha úgy tetszik
– de mi a „hit”?!) , vagy csak igen nehezen.
Nos, mindebből látunk felkavaró
drámát a hófehér bútorok
között, amelyekből akár templom is
épülhet. Csak éppen a
templomépítés nem old
meg semmit, sőt – még világosabbá
válik Brand követhetetlen útja. Igaz, ez már
akkor egyértelművé vált, amikor hagyta
kisfiát meghalni, majd a gyászt mint
bálványt „leparancsolva” Ágnesről –
felesége halála sem rendítette meg.
Ridegsége, lényegében embertelen nézetei
–
amelyek a fenyegető ótestamentumi isten, ráadásul
egy fiatal, energikus férfiisten
alakjából „magyarázódnak”
őszerinte – az élet számára
elfogadhatatlanok.
Kérlelhetetlen belső hite, vezérelve: az élet
és a hit (persze az ő hite) egy
legyen.
Brand azonban élő,
vívódó, sokszor tévelygő ember. Ezt
és
így színpadra állítani igen nagy
színészi feladat. Fizikailag sem könnyű végig
színpadon lenni, egyébként embertelen belső
hitét emberiként újra és újra
felmutatni, vitatkozni – és mindezt
természetességgel, egyszerűséget mutatva
játszani. Trill Zsolt (a legtöbbször szürke
télikabátjában) többszörös
értelemben is remekelt tehát. Jelenetei Törőcsik Marival –
úgy is, mint éppen
annyira konok anyjával, amilyen ő maga, és úgy is,
mint a templomot a jéghegyek
között kereső, eszelősnek hitt asszonnyal, Gerddel –
nem csak mélyen megindító,
de igen bensőséges, mélységesen lírai.
Brand „a maga módján”
szereti anyját – aki annak idején ridegen
elküldte magától papnak tanulni, hogy majd fia
vezekelhesse le az ő vagyon-harácsolási bűnét,
aminek érdekében fiatalkori szerelmét is odadobta
–, szereti kisfiát és érzelmileg
kifosztott (?) feleségét – akik elűzetése
után, ködös álmában újra
megjelennek –, ám pusztulása kapujában is
újra csak saját konok, embertelen hitét
választja. Nem ismer más utat, az élet vagy
halál alapkérdésében ő csak a
halált képes választani. Számára ez
a „minden”; maga az élet az érzelmekkel,
szenvedélyekkel, tévelygésekkel, tévutakkal
a „semmi”.
Ágnes alakja kezdettől felemelő,
lágy, lírai. Gyásza – éppen
karácsonykor –, halott kisfia holmijának
odaadása-átadása a szegény asszonynak
szívbemarkoló. És még mindig
férjének akar megfelelni, ami lehetetlen. Beteg
kisfiával elmenni nem tudott, rábízta
férjére (miért is?), gyászolnia nem lehet
— kifosztva érzi magát. Számára sincs
más kiút, mint a halál.
A falu éli életét,
úgy tűnik, Brandot követve. Ám az „elit”
vitatkozna vele: a Bíró szegényházat,
akár bolondokházát építene,
és alulmarad
Brand akkorra már kikristályosodott
templomépítő tervével szemben, egyezkedni
pedig Branddal lehetetlen. Az orvos (Szatory
Dávid) többször javasolja, látogassa meg
nagybeteg anyját, kisfiát pedig feltétlenül
vigye délre, hogy meggyógyulhasson.
Itt Brand valóban meginog, már-már hajlana
rá – az egyetlen eset, hogy külső
„figyelmeztetés” téríti vissza konok,
pusztulásba vivő „hitéhez”. A
Harangozó, az
Iskolamester, akik szintén ott élnek
körülötte, igyekeznének hatni rá, ami
lehetetlen.
Hirtelen Ejnárt látjuk viszont,
aki megjárva az élet
„poklait”, „igazi”
hittérítőként tér vissza.
Számára Ágnes valamikori szerelme,
sőt halála mint tény sem fontos, csak az, hogy a hit
kérdését tekintve miként
halt meg… (Az ilyen hittérítők sem éltek
általában hosszú életet, ismereteink
szerint.)
Az állammal szembeni más
„hozzáállásra” kívánja
rávenni őt a
Prépost (Horváth Lajos
Ottó), persze hiába, sőt: higgadt és
hosszas magyarázó szavai
még inkább megerősítik Brand belső hitét. Ő
nem az állammal áll szemben, egyszerűen
más oldalról látja az életet, ahol
már, mint láttuk, követhetetlen. (Ettől
persze még nem biztos, hogy a Prépostnak van igaza.)
Elűzésében is szerepe van
az asszonynak (Molnár Erika
m.v.), aki szintén az életet választja.
A tényleges megoldás tehát
az élet, a kisfiú szellemének (Alf
– Mátyássy Klára
Cecilia) ott-lábatlankodása, futkosása, többszöri
üdítő-kacagó jelenléte a
történetben. A jövő, az élet, az egyetlen
lehetséges „megoldás”.
Díszlettervező: Ambrus Mária. A
színházépület üvegablakai,
de még az erkély is
„díszletként” funkcionálnak. Több
jelenetben a csukott
üvegablakok túloldaláról hallhatjuk a
szöveget, Brand még nekünk háttal, az
erkélyről is lekiabálja nézeteit.
Jelmeztervező: Benedek
Mari. A szereplők legtöbbször kabátban, sőt a
nők bundában játszanak, tekintettel az északi
fagyos éghajlatra (?).
Ungár
Júlia dramaturg az eredetileg ötfelvonásos
drámai
költeményből nagy munkával hozott létre
kétrészes szöveget Kúnos
László és Rakovszky
Zsuzsa remek
(verses) fordításából.
Rendezte – és a darabot eleve
választotta elsősorban Trill
Zsolt számára, ami igazán jónak bizonyult
– Zsótér
Sándor.
Budapest, 2015.
március 22.
Megjelent a Kláris 15/5. számában
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣
