Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

JULIUS CAESAR

Vígszínház

Shakespeare nagy formátumú drámáinak színpadra állítása mindig ünnep. Ilyen hangulatban vártuk Alföldi Róbert rendezésében a Julius Caesart is a Vígszínház színpadán, új fordításban (Fekete Ádám f.h. és Forgách András munkája, dramaturg: Vörös Róbert), a Vígszínház legjobb színészeinek és vendégművésszel a számos szerepben. A drámát Vörösmarty fordításában 1842 óta játszották/játsszák hazai színpadokon.

Ha jól ismernénk a történelemnek azt a korszakát – ami nem elvárható –, akkor is nehéz lenne kiismernünk magunkat a történtekben. A konkrét történések azonban sokszor (?) csak ürügyül szolgálnak ahhoz, amit (manapság elsősorban a rendező) mondani akar.

Ami most elénk tárult: attól félve, hogy a hatalma teljében lévő, de emberi gyarlóságokkal is bőven rendelkező Caesar (Hegedűs D. Géza nagyon emberi megformálásában) királyi (azaz itt zsarnoki) hatalomhoz jut, megölik, ezzel az egyetlen cselekedettel máris valamiféle szabadságot remélve. Szabadság helyett polgárháború következik, a számukra elveszett philippi ütközet után pedig éppen azok az emberek lesznek öngyilkosok – Brutus (László Zsolt m.v.) és Cassius (Hevér Gábor) –, akik a szabadságot hozták volna – gyilkosság árán.

Ez így önmagában sem egyszerű történet, bármennyire is annak tűnjön.

Valóban meg kellett ölni Caesart? Valóban egyeduralomra tört? Valóban csak ő volt az akadálya a szabadságnak? Milyen szabadságnak? Miért nem készültek fel az összeesküvők arra, mi következzék a gyilkosság után? (Egyáltalában fel lehetett volna igazán készülni erre?)

Alföldi rendezése emberközelbe hozza a történelem nagy és kevésbé nagy alakjait. Nemcsak azzal, hogy nincsenek teljesen korhű öltözékek (de pl. a csatában részben igen, jelmez: Szlávik Júlia), óriási óra lóg be a színpad közepén, és a módos szenátorok csuklóján hatalmas karóra tündököl, hanem emberi gesztusokkal, külön történeteikkel, szerelemmel (még ha kevés a női szereplő, beszélni azért lehet róluk), tétovasággal, emberi hiúsággal. Caesar például előbb hallgat feleségére, Calpurniára (Herczeg Adrienn,) aznap otthon is maradna – de könnyűszerrel elcsábítható hiúsága okán, ha királyi cím várhat rá a „hivatalban”, amit azonnal elhisz.

Fontosak a dátumok: március idusa van. Ezt a szolgának a naptárban külön meg kell néznie (Julius Caesar által bevezetett új naptárra utalva).

Valódi hőse a drámának természetesen Brutus, aki nemeslelkű, erkölcsi magaslaton áll, az „antik világ férfi eszménye”. A közjó miatt szövetkezik végül az összeesküvőkkel (akik olykor „forradalmárok”-nak vélik magukat, igaz, elég tétován). Azért akarja csupán megölni Caesart, mert a tapasztalatok szerint hátha ő is visszaél majd a hatalmával (király = zsarnok).

Hezitálása számottevő, nehezen dönt, de jobban szereti Rómát, mint Caesart – és ez elég ahhoz, hogy csatlakozzon az összeesküvőkhöz.

Caesar „teteme” a sok késszúrás után meglehetősen bizarr, könnyű fellázítani vele a népet. Meg is teszi Antonius, Brutus meg sosem hiszi el, hogy Antonius ellene fog tenni. Túlzott jólelkűsége vesztét okozza: nem öli meg Antoniust, és hagyja beszélni Caesar temetésén. („Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni…”) Amit Brutus gondol, nagyon szép, de jól érzékelhetően a gyakorlatban (az „élet”-ben) követhetetlen, amivel Cassius is szembesíti heves vitájukban. Mindezt László Zsolt valóban kiválóan állítja elénk.

Brutus felesége, Portia (Járó Zsuzsa) sem akárki: Cato lánya, okos, művelt és önfeláldozó, bántja, hogy férje nem osztja meg vele súlyos és komor titkát. Öngyilkos lesz, miután férje harcolni ment…

A gyilkosságra készülve a szenátorok (összeesküvők) szinte lassított felvételben mozognak. A csatában viszont rengeteget rohangálnak, ahányszor berohannak, egyre véresebbek, fáradtabbak – a harcot nem látjuk, az eredményét, következményeit igen.

Cassius és Brutus vehemens vitája (sardisi találkozásuk) nagyon is emberi, különbözőségük plasztikusan megmutatkozik. Mind Cassius, mind Brutus külön-külön véghezvitt öngyilkossága is igen hatásos.

Marcus Antonius (Stohl András) előbb felelőtlen fiatalemberként jelenik meg, semmi jele annak, hogy később dicsőséges hadvezér lehet belőle, vagy hogy Caesar halála után halállistákat gyárt. Mesteri a néplázítása Caesar teteme fölött, itt már megmutatja képességeit, keménységét, céltudatosságát is.

Nagyszerű rendezői megoldások vannak. Antonius beszédét pl. TV-készülékeken nézik az emberek (a „plebs”), közben különböző beszólásokat hallunk, nassolnak, káromkodnak, ahogy ma tévéznek az emberek. Lázongóvá könnyű feltüzelni a népet, akiket otthagyva, törni-zúzni kezdenek a rombolás öröméért. Antonius az események során egyre keményebbé válik, bár nem éri el Octavius Caesar (Varju Kálmán) teljes ridegségét. Fontos és jellegzetes Octavius Caesar alakja Antonius mellett, sőt, a végén már elé is áll, szó szerint ugyanazt elmondva, mint Antonius, de erőteljesebben.

Sok szereplő támasztja alá, színesíti, élővé teszi az eseményeket: Casca – Fesztbaum Béla, Decius – Csőre Gábor, Cinna – Józan László, az idős Caius Ligarius – Rajhona Ádám, Marullus – Telekes Péter, Attemidorus – Karácsonyi Zoltán; a Suszter, akit megölnek a „semmiért” – Gados Béla.

A Jós (Harkányi Endre) és az őt támogató feleség (Venczel Vera) megjelenése, játéka megható. Akkor is elzavarják őket, természetesen, amikor a Jós a szeretetről beszélne.

További szereplők: Trebonius – Lajos András, Cimber – Gere Dénes Ákos, Lepidus – Lázár Balázs, Messala – Fábián Szabolcs e.h., Flavius – Fehér Balázs Benő, Lucius – Csapó Attila e.h., Plebejus: Papp Dániel, Öreg római: Leisen Antal.

Jellegzetes a díszlet: keresztben a színpadon magas keskeny „fennsík” fából, sok lépcsővel elöl-hátul, csak a lépcsősorokat megmászva lehetséges előre-, vagy éppen hátramenni a színpadon. Egyes jelenetekben mai ülőbútorokat is használnak. A színpadot kétoldalt óriási, mozgatható állatmotívum „falak” uralják, amelyek olykor összetolva akár búvóhelyül is szolgálnak. (A díszletet El Kazovszkij motívumainak felhasználásával Menczel Róbert tervezte.)

A végén Brutus (és vele a tisztesség?) elsiratása az Egmont nyitánnyal (!) elgondolkodtató.

Mit akarhat a rendező, és mit akarhatunk mi látni belőle?

Caesar még nem király, de megölik, hátha mégiscsak az lesz, és akkor majd hátha ő is visszaél a hatalmával – ezek megelőlegezett félelmek, amik a gondolkodás útjába állnak. „Nem szabad megölni” a zsarnokot (sem), mert nem hoz megoldás, mert a gyilkosok pusztulásához vezet? („Kard által vész…”) Átvitt értelemben is működik?

Brutus, felesége halálhírére is munkába – harcba – „menekül”, más kiút nem is létezik?

Az előadásban nagyon sok a vér, felráznak az erős hangeffektusok (pl. a nép zúgolódását, vagy éljenzését jelezve), az összeesküvők az esőben bőrig áznak. De csalóka is az előadás: helyenként akár unalmasnak is vélhetnénk, míg nézzük-hallgatjuk (olykor sajnos nem túl tisztán, különösen a háttal állóknál), aztán lassan felszínre kerülnek bennünk a részletkérdések is, az egésznek a lényege pedig bennünk motoszkál sokáig: egyáltalában létezhet „igazi” megoldás…?

Budapest, 2014. december 08.

Megjelent a Kláris 15/2. számában

             
Györgypál Katalin

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©