A
színen egy reklámozással foglalkozó,
államinak tekinthető vállalat igazgatói
titkárságának irodája, a főszereplővel, a
titkárnővel. A vállalatnak vannak
különböző osztályai, és ott vannak
osztályvezetők, nekik is vannak titkárnőik.
Az igazgatói titkárságon összefutnak a friss
hírek és a hordozóik, a titkárnők,
folyik az információ csere és az
értelmezés.
Míg
a színen csak nők fordulnak elő, addig három férfi
hangját halljuk,
kihangosított telefonon keresztül – ők a
különböző okokból és
különböző időben,
vagy egyszerre az igazgatók. Velük és a
vállalattal kapcsolatos döntések,
hozzájuk képest is, „felettük”
születnek. A titkárnőkhöz csak a „zajjal”
megzavart
információ jut el. Ilyen hibás
információ az is, hogy az egyik igazgató a
whiskyt esővízzel issza. A hölgyek a
titkárságon már hozzászoktak ahhoz, hogy a
„fentről” jött hírt nem kell (nem szabad,
felesleges) megkérdőjelezni – tehát
elkezdik gyűjteni az esővizet.
Kiről
szól Szász
Péter–Verebes István–Aldobolyi Nagy
György darabja? Kinek tart tükröt? A
titkároknak, a vállalatnak, vagy úgy
általában a nőknek? Ez már attól is
függ, hogy a néző mit tud, vagy mit akar
meghallani, kihallani a darabból. Számunkra a
titkársági szoba, telefonon a
borotvája, a gyógyszere után érdeklődő
határozott férfihang csak eszköz. Eszköz
ahhoz, hogy konkréttá tegye a szerző
véleményét a nők még most is jelentős
csoportjáról, azokról, akik természetesnek
tartják, hogy a férfi „felettük” van
és gondolkodás nélküli
kiszolgálást érdemel – ha esővízzel
issza a whiskyt,
akkor a nő feladata, hogy az esővizet gondolkodás
nélkül előteremtse számára –
a whisky nem probléma, az van.
Megkérdezhetjük,
hogy mikor játszódik a darab? Az utalások, az
öltözet, az életpályákról
szóló
megjegyzések szerint ma. Ilyen a helyzet ma is, a 20.
század első feléhez
képest semmi sem változott?
A
mai titkárnők a száz évvel ezelőtti szintet
hozzák, vagy a férfi főnök és a
titkárnő (akit a férfi főnök személyes
kiszolgálójának tart) felállás
örök?
Talán nem! Ahogy a nők vállalnak „főnök”
szerepet, úgy a férfiak megjelentek a
klasszikus női pályákon – és így
lehet, hogy nem sokára nemcsak filmen látunk
majd férfi titkárokat.
A
darab kigúnyolja, itt most konkrétan a munkahelyi
kapcsolatokra vonatkozóan, de
érezhetően általában is, a gondolkodás
nélküliség elfogadását (nők) és
elvárását (férfiak). Igen –
egyetértünk – legyen gúny tárgya az
ilyen kapcsolat
minden területen, a munkahelyen, de máshol is!
Csakhogy
az ilyen olvasata a történetnek nagyon tömény
és nyomasztó, a néző viszont
szórakozni jött a színházba. Van neki
elég baja a saját munkahelyén a darabban
látható szituációk
sokaságával, amelyek egyáltalán nem
vidámak, és erre
emlékeztetni nem néző csalogató. Viszont ha nem
akarnak a szerzők engedni a
mondanivalóból – véleményünk
szerint helyesen –, akkor fel lehet oldani a
nyomasztó szituációkat egy kis zenével,
énekkel, tánccal. Ezek látványosan
kilógnak a történetből és unalmasak is
voltak, de megnyerték a közönség
szimpátiáját és ezzel
teljesítették a feladatukat, többet nem is
várhatunk, sőt
el kell néznünk, ha a szereplők nem hozták a profi
szintet
ezen a téren.
Az
igazgatói titkárnőt Pápay
Erika játszotta a tőle megszokott eleganciával,
egyszerűséggel és sajátos bájjal. Amikor a
szerep túlment az ő személyiségéből
eredő korlátokon, elvesztette a kapcsolatát a
figurával, és ezzel mi nézők is
zavarba kerültünk. Mi van – kérdeztük
magunktól –, most ki kinek a szeretője és
miért, és hogy jön ez ide?
A
Karinthy Színház megint egy komoly mondanivalót
tett népszerűvé azzal a sajátos
képességével, hogy megtalálja a
szórakoztatás és gondolkodásra
szoktatás
egyensúlyát. Karinthy Márton kitűnő
érzékkel és szaktudással vezeti a
színházat
azon az igen keskeny ösvényen, ahol a színvonalas
munkából nem engedve kellemes
perceket okoz a nézőknek.
Egy
ilyen kicsi játszótérrel rendelkező
színház minden pici szögletére
vigyázni
kell, mindennek szolgálnia kell a darab sikerét –
ezt is sikeresen oldották meg
a rendező (Verebes István) vezetésével a
díszlet- (Mira János)
és a jelmez-
(Tordai Hajnal) tervezők.
2014.
október 3.
Megjelent: Kláris, 15/2.
számában
Tóth
Attiláné
♣
♣
♣
