Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

FEKETE ÉG – A FEHÉR FELHŐ

Háborús előhang és mirákulum egy felvonásban

Nemzeti Színház

Minden várakozás mellett is ledöbbentő az a történelmi tabló, amit Vidnyánszky Attila – Olekszandr Bilozub díszlet- és jelmeztervezővel – a Nemzeti színpadára tett elénk történelmi hitelességgel (szakértő: Kovács  Viktor), korabeli dalokkal, hangos zenével, rövid (és sokkoló) filmfelvételek bemutatásával, gyerekekkel, asszonyokkal – a borzalmakkal, a háború poklával, értelmetlenségével, kiúttalanságával. Szeretnénk elhessegetni magunktól, ez már régen volt (persze, éppen 100 éve), minket már nem érint. Van nekünk most is éppen elég, itt van az orosz-ukrán konfliktus hónapok óta tartó valós harcokkal és halottakkal, meg az iszlám terroristák, meg az ebola – és akkor most még ez is?! Igen, ez is, saját történelmünk, saját veszteségeink – Tisza István (Rubold Ödön m.v.) milyen teátrálisan lobogtatja a hosszú veszteséglistákat! – a zajkavalkád, a háborús örömlányok áldásos tevékenységét részletesen szabályozó előírásokkal (madame – Béres Ilona m. v.), és halottakkal, halottakkal, halottakkal. Meg pénzhiánnyal, a művésznő (többek között Jászai Mari és Fedák Sári naplójából is felolvas – Nagy-Kálózy Eszter) előbb pénzösszekoldulásával, majd tényleges önfeláldozó kórházi tevékenységével (Fedák Sári valóban kórházi ápolónő is volt, egy korabeli fényképen éppen súrol), fiatal katonák ezreinek, tízezreinek értelmetlen halálával. Ehhez képest mit számít néhány harang ágyúvá öntése? – A pokoli zajban néha nehéz kivenni az összefüggő szövegrészeket, de Ferenc József híres „mindent megfontoltam”-beszéde magyarul, németül pontosan elhangzik (Mécs Károly m.v. hiteles megformálásában), és tanúi lehetünk – visszhangtalan – halálának.

Eredetileg  a „Fekete ég” „csupán” előjáték lenne Molnár Ferenc nem nagyon ismert A fehér felhő című egyfelvonásos darabjához – a Fekete ég azonban messze több puszta előhangnál. Gyakorlatilag végigvezet bennünket az utólag I. világháborúként megismert öldöklések eseményein, a felvirágzott, lelkes bevonulóktól a rengeteg szenvedésig, valóságos rémképekig mind a fronton, mind az otthon maradottak körében. De felvillantja az óriási ellentmondást is a bevonultak, frontokon harcolók szenvedései és az otthon maradottak némelyikének féktelen dorbézolása között is.

Az öldöklésbe, szenvedésbe bele lehet fásulni. Talán ez is egyik célja volt a nagy hatású előadásnak korabeli öltözékben, kevés díszlettel, jól kihasználva a színpadtechnika lehetőségeit. Mert mi belefásulhatunk ugyan, de a harctéren újabb és újabb katonák esnek el a háttérben a hősies harcokban kifogyhatatlanul, végeláthatatlanul. Miközben fogy a nép, fogy hazánk területe. Szamuely Tibor (!) pedig már lelkesen lengeti a vörös zászlót.

A háború végét nem idézi meg az előadás, de a Monarchia szétesése már körvonalazódik.

Megdöbbenve állunk fel a szünet előtt, hiába nem ad „újdonságot” az előadás: a háború pokla bennünk rezeg.

 

Ehhez képest Molnár Ferenc „mirákulum”-a (csodája, csodatétele) szelíd mese. Hiszen „csak” 9 halott huszárról van szó, meg özvegyeikről, hátrahagyott gyermekeikről. És egy Angyalról. A darab legelején szembesülünk azzal, milyen visszafogottan „illik” fogadni a férj, az apa halálhírét, miként „illik” válaszolni kimérten, udvariasan a „méltóságos” huszárezredesnek a férje halálhírét tudató tábori hivatalos levélre.

„Rettenetes és véres tragédiát is lehetne, rettenetes és véres kézzel, írni erről a témáról, - a parasztról, ki szeretettel és lázadás nélkül meghal a földért, mely nem az övé, csak éppen a mennybéli angyalok előtt röstelkedik, hogy egy talpalat nem sok, annyija sincs belőle” – írta Ignotus még 1916-ban az „álomdarabról”. (Nyugat, (http://epa.oszk.hu/00000/00022/00193/06052.htm)

 A gyerek számára a mese a lényeg. És a huszárok – a gyerekek apja – bizony mesét írtak leveleikben csillogó egyenruháról, kardokról és lovakról – a lovak is halottak már, mint ők maguk is. A halott huszárok csak úgy léteznek a fehér felhőn, a falu határában lévő hegy fölött, és felelgetnek – egy darabig – a kíváncsi, szelíd Angyal (Nagy-Kálózy Eszter) kérdéseire, aztán már nem akarnak válaszolni, mert fáj nekik a válasz.

Ám a gyerekekkel is csoda történik: az anyák felengedik őket a hegyre, ők pedig egészen a felhőig jutnak. A huszárok pedig szemük előtt igazi mese-huszárokká válnak álombéli, csupafehér egyenruhában (átváltozásukat a faluban maradó anyák mesélik el nekünk, szemüket le nem véve a felhőről), a gyerekek örülnek, aztán hazatérnek, vacsorát kapnak… Szép, szelíd történet szelíd halottakkal, boldog gyerekekkel, akik láthatták teljes felszerelésben huszár-apjukat (még a halott huszárok is örömujjonganak, látva – vetítővásznon – vágtató kedves lovaikat), és hazamehetnek az őket majd egyedül felnevelő anyjukhoz. Igaz, az egyik idősebb özvegy, aki a levelet megírja a most megözvegyült helyett (Béres Ilona, a friss özvegy – Söptei Andrea) éppen karácsony napján – apja lesz, mint ígéri, a gyerekeknek…

Kedves történet (?) – a felszínen. De csak nagyon a felszínen. Amíg énekelve, reménykedve vonulnak a gyerekek… Az előhang után azonban még egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a háború pokláról, ami ellen írhatta a darabot Molnár Ferenc, haditudósítóként megjárva a harctereket.

Akik a háborúkat „kieszelik”, nem néznek ilyen darabokat. Ők másként gondolkodnak, más logika és hit mentén éltek és élnek mindig is, eddig is.

 Az előadásban sokan szerepelnek, nem említettem Olt Tamás és Berecz István m .v (énekhangja?) nevét. És sok a közreműködő: a Színház- és Filmművészeti Egyetem V. éves és a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének III. éves hallgatói, gyerekek, valamint a Budapesti Énekes Iskola tanulói (egyik-másik gyereknek szöveges szerepe is van). Az előhangban élő zenekart is láthatunk-hallhatunk, nevüket sajnos nem tudjuk.

A hatásos előadás összehangolt munka eredménye (dramaturg: Verebes Ernő).

Lehet szeretni, vagy nem szeretni a világháborút, Molnár Ferenc darabját, a rendező vagy bárki más stílusát, de nem lehet nem elismerni e munkájuk felmutatott eredményét.

Más kérdés, hogy a néző gondban van: mennyire illik tapsolni – a háború borzalmait, a „haláltáncot” ennyire plasztikusan, ilyen mélyen felkavaróan bemutató előadásnak. Hatását ez esetben nem elsősorban a vastaps időtartamán szabad lemérni, bár ez sem volt éppen csekély.

 Budapest, 2014. 09. 28.

 

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©