A szerelem
mindent legyőz – szoktuk magunkat és másokat
biztatni, de mi az a minden, amit
legyőz? Ezen a „mindenen” túl tényleg nincs
semmi sem? Ha így gondoljuk, akkor
persze ez nem igaz. Erről is szól Spiró Györgynek a
Rózsavölgyi Szalonban
játszott darabja.
Miről
szól
még a darab? Sokan élünk egy országban,
mondjuk a miénkben. Együtt dolgozunk,
örülünk egymás sikerének, a
munkatársak sikerének, a szomszéd
eredményeinek, a
közeli és távoli családtagokat elfogadjuk,
mert valakihez tartoznak, akit
ismerünk és szeretünk, segítünk, ha kell,
érdeklődünk a problémáik iránt,
úgy
véljük, megértjük egymást. Nem
vesszük észre – mert vagy nem tudjuk
észrevenni,
vagy nem akarjuk észrevenni –, de a
békés, nyugodt felszín alatt mozgás van,
és
nem mindig olyan, amely a felszínen zajlókat
segítené. A mélyben régi századok
gondjai, bajai, sértései, megaláztatásai,
megfélemlítései,
féltékenységei élnek
tovább és hatnak azokra, akiket illet. Az egyén
nem választ azzal kapcsolatban,
hogy mely hatásokat veszi magára. A mélyben dől
el, hogy ki milyen hatást kap,
ez az öröksége, ezt nem írja felül a
jelen, pedig mennyivel szebbek, emberibbek
azok az idők, amikor nem zúg körülöttünk a
régi, személyesen nem megélt
(sértett/sértő) múlt.
Mondhatnánk,
hogy egy társadalomban – köztudott –
különböző kultúrák élnek
egymás mellett,
hatnak egymásra, és képesek békében
együtt élni. Együttélésük egyedi
sajátosságát adja egy tájnak, egy
régiónak. Elméletileg szép a
kultúrákkal
gazdagon díszített ország. A
különböző kultúrák szerint élők
között, ha
demokrácia van, akkor ugyanúgy lehetnek
kiváló zenészek, mérnökök,
háziasszonyok, szeretők, szerelmesek és gyilkosok.
Mindez
akkor érvényes, tudjuk meg a történelemből
és Spirótól is, amikor rendben zajlanak
a dolgok. Amikor vészhelyzet van, amikor az egyensúly
valami miatt felbomlik a
felszínen, amikor a demokrácia eltűnik, a mély
figyelmeztet. Innentől már nem
működik a megértés, a mély (a múlt) a
felszínre tör.
Spiró
házaspárjának férfi tagja zsidó, a
feleség előkelő régi „magyar” (értsd:
nem
zsidó) családból származik, forró
szerelemmel szeretik egymást, 4 éves a
kislányuk. Az első két zsidótörvényt
már elfogadták, és a férj biztosra veszi,
hogy nincs megállás, egy őrült kor következik. A férj a feleség és a
gyermek mentését szervezi. Egy
új férjet keres a feleségének és
új apát
a gyermekének. Úgy véli, ekkora szerelem és
összetartozás meggyőzi a feleségét,
hogy az új csak névleges házasság lenne
arra az időre, míg az előrelátható
vészhelyzet elmúlik. A feleség ezt képtelen
megérteni, és nem is fogadja el.
Biztos abban, hogy nekik, akik így szeretik egymást, nem
lehet bajuk, véleménye
szerint ez felesleges aggódás, nincs semmi alapja, itt
nem lehetnek olyan
események, mint amire az évszázados tapasztalat
figyelmezteti a zsidó férjet.
Nem értik egymást, mert más a mélyről
kapott üzenet. A feleség szerint ilyen
ötlete csak annak lehet, aki már nem szereti a
feleségét és a gyermekét.
Beleegyezik az új házasságba, de semmi
névlegesség, mert nem engedi magát
megszégyeníteni. Az új férj meglepődve, de
elfogadja a pénzzel kipárnázott
ötletet, és a férj tanácsára
Dél-Amerikába viszi új családját.
Vitájuk megrázó.
Már nem is színpadi, hanem életszagú,
mintha egy ismerős házaspár vitatkozna a
negyvenes évek elején, Budapesten, a 3.
zsidótörvény napján.
Csodálatos
az új férjnek kiszemelt Hirtling
István alakítása, a meglepetése
meggyőző, az
agglegény savanyú humora és beismert pénz
utáni vágya keveredik az
alakításában. Bevallja, hogy neki
egymagának sincs már semmi keresnivalója
ebben az országban, és most kapott egy új
lehetőséget.
Szervét
Tibor a racionalitás
képviselője, felesége, Söptei Andrea az
érzelmek által
uralt elgondolás megformálója. Nem tudnak
megegyezni, nem is lehet. Akkora a
társadalom változása, hogy hatása
szétroppantja a családjukat, elvéve tőlük
egymás szeretetét, a gyermekük közös
felnevelésének lehetőségét. Nagy bűn! Ki
vállalja ezért a felelősséget, sőt ki a felelős?
Reméljük, ilyen bűnök miatt
soha többet nem kell a felelősöket keresni.
Három
szék
van a színpadon, a szereplők ülnek, amíg a
mondanivalójuk heve fel nem állítja
őket, de maximum csak félrefordulnak egy pillanatra. A
kevés mozgás segíti a
nézőt abban, hogy minden mondatot meghalljon, megértsen,
semmi se vonja el a figyelmét. A rendezés Marton László
munkája.
2014
Megjelent a Kláris 15/1.
számában.
Tóth
Attiláné