Gorkij A nap gyermekei
című drámáját most Radnai Annamária
fordította újra és dolgozta át mai
színpadra. Ascher Tamás
rendezése a
várakozásnak megfelelően elgondolkodtató. A
többféle szál, életforma,
életstílus össze is fut, meg nem is. Az alagsorban
– hol másutt? – lakó „nép”
oly messze áll a „feljebb”, vagy akár
„fenn” lakó – amúgy nem is gazdag
– emberektől,
ami áthidalhatatlan akkor is, ha a csak a
kutatásának élő „tudós”,
Pável
Protaszov (Kocsis Gergely)
igyekszik emberséges lenni Jegorral, az iszákos és
igen önérzetes lakatossal (Bezerédi
Zoltán), munkáját elismeri és meg is
fizeti. Az mégis megtámadja a zavargások
idején, maga sem tudja, miért. Mert
„fényevők” a „fentiek”, mert folyton
csak beszélnek, és ők – Roman, a háziakhoz
is lojális házmester (Lengyel
Ferenc) és a kétes ivócimbora-vendég
Jakov Trosin
(Ötvös András)
– sem azt nem értik, mit beszélnek, sem azt, hogy
miből és hogyan élnek.
Ezért hívják ők a fentieket
„fényevőknek”.
Mert a háziak – főként
Pável – magukat a Nap gyermekeinek
mondja és hiszi is. Gyönyörű ábrándjait
azonban nem értik a többiek. Melanyija,
az állatorvos gazdaggá vált húga (Fullajtár Andrea)
szerelmesen rajong érte, de
persze semmit sem ért a kutatásból, a
kémiából. De mivel gazdag, megvenné
„férjnek” Pávelt, még
laboratóriumot is teremtene számára. Más
kérdés, hogy egy
laboratórium létrehozható házasság
nélkül is elvben, de persze ilyesmi fel sem
merülhet. Ez már csak azért sem válna be,
mert Pável alkalmatlan bármiféle kötött
munkára. Szappangyártó üzemben
meghatározott „ipari” célra
létrehozott
laboratórium megteremtését nem vállalja,
pedig ezt ajánlja fel neki Nazar
Avgyejevics, a kissé nagyvonalú
„iparosító” (Máté
Gábor) és annak nyegle, ideges
fia (Misa – Tasnádi
Bence). Pável még eladhatja megmaradt
hasznavehetetlen
telkét és rajta a már összedőlt házat,
aztán más bevételre már nem
számíthat,
hacsak majd egyszer állást nem vállal valahol.
Azután itt van Pával elhanyagolt
felesége, Jelena (Ónodi
Eszter),
aki szereti férjét, nem szereti a bele szerelmes festőt,
Dimitrij Vágint
(Fekete Ernő), bár sok
időt tölt vele, sőt egy nagyobb érdeklődésre
számot
tartható kép témáját is javasolja
neki: a tengeren egy hajót, orrában nagyszerű
előre-, akár a jövőbe is tekintő férfiakkal…
Egyszer talán a kép is elkészül.
És itt van Liza, Pável húga
(Pálmai Anna), akinek
az idegeit
tönkretette egy pár év előtti
tömeg-erőszak-jelenet, azóta sem tud szabadulni a
rémképektől. Ezért hiába venné őt
feleségül az állatorvos, Borisz Csipurnoj
(Nagy Ervin), nem mer igent
mondani neki, hiszen ő alkalmatlan bármiféle
örömre.
Amikorra mégis bevallja magának, hogy szerelmes
belé, addigra az állatorvos
éppen felköti magát, látszólag
váratlanul. A tragikumot Liza megérzi – de mivel
évek óta folyton csak tragédiákat
érez és lát, senki nem hisz neki. A
„nyavalyatörős”
Liza – ahogy az új szobalány, Lusa (Mészáros Piroska m.v.)
nevezi – Borisz
halálát fel sem fogja, megőrül. Pávelt ezt is
csak akkor veszi tudomásul, amikor
külön közlik vele. Mind az érzelmek, mind az
emberi kapcsolatok terén ugyanis Pável
meglehetősen „érzéketlen”.
A külső erőszakot most a
kolerajárvány váltja ki. Az emberek
nem hisznek az orvosoknak, szerintük maguk az orvosok terjesztik a
járványt,
ezért megtámadják Protaszovék
orvosát (Vajdai Vilmos),
sőt, az utcára
kimerészkedő Pávelt is. Amikor korábban Jegor
részegen támadni kezdett a
házban, Pávelék lebénultak, az
agresszív Jegor azonban az állatorvossal akkor
nem mert harcba bocsátkozni. Most nincs állatorvos,
Pávelt részben a házmester,
részben Jelena pisztolylövése menti meg.
A házban 30 éve él
és szolgál a dada (Antonovna – Csoma
Judit m.v.), gondoskodása meglehetősen szűk körre
irányulóan idegesítő, a lényeges
dolgokból viszont nem ért semmit. Igaz, nem is ez a dolga.
A házból csak az ügyes
szobalány, Fima (Pálos
Hanna)
szabadul ki, ha a gazdag, de idős férfival kötendő
házassága szabadulásnak
tekinthető.
A darab legnagyobbrészt a ház
kertre is nyíló halljában
játszódik, elég sivár berendezéssel
(díszlet: Khell Zsolt),
a jelmezek sem túl
díszesek, még Jelenáé a leginkább
nőies. (Jelmez: Szakács
Györgyi). Két rövid
jelenetben az alagsorban vagyunk – a hall egy
megvilágított szeglete. (Fény: Bányai
Tamás). Az előadásban kellő hangsúlyt kap
az élőzene, a néhány zenészből
álló
zenekar a színpadon oldalt beállítva
játszik (Zene: Kovács
Márton).
A sok zűrzavar, emberiséget
boldogító ábránd és a
hozzájuk
kézzel foghatóan betört erőszak nyomán sem
tudni azonban, mihez is kezdenek a
jövőben. Jegor felesége talán kigyógyul a
kolerából a kórházban… és
főleg,
Pável talán tényleg ráébredt arra,
hogy felesége mekkora kincset jelent
számára.
Budapest, 2014.
április 30.
Megjelent a Kláris 14/4.
számában
Györgypál Katalin