Moliére
ma is aktuális „zenés
komédiájában”, Jourdain Úr
szerepében szinte fürdik Blaskó
Péter csiricsáré
öltözékeiben. „Nemes” szeretne
lenni, már ahogyan ő elképzeli a nemeseket: kiműveltek
gyerekkoruktól, jól öltözöttek,
„illedelmesek” – ellentétben eddigi
életével, hiába dúsgazdag.
Készséggel
elhiszi, hogy megváltozhat, és bőkezűen fizeti az
énektanárt és a tánctanárt,
aztán
a vívómestert és szabót.
Ízlése természetesen mit sem változik
eközben. Boldoggá
teszi, amikor megtudja a filozófustól, hogyan
képezzük a magánhangzókat, sőt
még azt is megtudja, hogy prózában beszél.
És azonnal tovább is adná ebbéli
tudását „ostoba” feleségének. A
jószándék talán megvan benne – csak
éppen az
indítóok csalfa: józanul gondolkodó
felesége helyett (Béres
Ilona játssza
finoman, hűvösen) egy grófnőbe (a kihívó
Doriméne grófnő – Fehér Anna) esett
mély szerelembe, őmiatta igyekszik „nemes”-nek
mutatkozni. Egy bolondul
szerelmest pedig általában könnyű még
bolondabbá tenni, amint ez többszörösen
is megtörténik Jourdain úrral. Az őt bolonddá
tevő egyrészt Dorante gróf (a
kissé kívülállóként
alakító Ujréti
László), aki megszerzi Jourdain
pénzét, és
ezen a pénzen Doriméne „szerelmét”,
másrészt tulajdonképpen végül mindenki
más.
Mert itt van Jourdain úr szerelmes
lánya (Lucie – Kovalik
Ágnes) és jóravaló szerelme,
Cléonte (Zöld Csaba).
Meg az ő inasa, Covielle (a
szinte felismerhetetlen Rékasi
Károly). Hiába pártolja a lány anyja
a házasságukat,
Jourdan úr csak nemeshez kívánja hozzáadni
lányát. De megteszi vőnek a török
szultán fia is, aki ismeretlenül is oly hirtelen szeretett
bele a lányba. Így
aztán teljes „török”
hangulatú-jellegű jeleneteknek lehetünk tanúi
– immár a
második, jóval mozgalmasabb részben –, amint
Jourdan urat török méltósággá
„avatják”, és természetesen
készséggel adja hozzá lányát a
török szultánfihoz,
akiben először maga a lány sem ismeri fel szerelmét.
A végén persze a lány
ügyes szolgálója, Nicole (Márkó Eszter) is
hozzámehet szerelméhez, az inashoz.
A grófnő alakja elhalványul, különben is ő
Dorantéhez akarja kötni a sorsát –
nem tudva, hogy Dorante Jourdain
„kölcsön”-pénzét költötte
őrá.
Csiszár
Imre rendezése részleteiben is kidolgozott. A
történetet általában ismerve,
leginkább éppen a részleteken múlik az
előadás
sikere. A háttérben ott látjuk az
óriás lapos TV-ét, ami jó
szolgálatot tesz a
tánckarnak, vagy éppen a török-magyar
„tolmács”-nak (szintén Rékasi Károly
alakítja). És természetesen nagy szerepet kap a
zene (zenei szerkesztő: Csiszár
Virág) a történések közben is: a
tánckar „előadást” mutat be az úrnak
(többek
között Dobrányi
Máté, Galambos Zsófia, Holczinger Szandra,
Király Kitti, Nádas
Gábor, Pethő-Tóth Brigitta és Vári Kata), vagy
éppen egy rémes „szerenádot”
hallhatunk; az előadás végén pedig, mintegy
ráadásként, bejárjuk Európát
különféle zenékkel és táncokkal.
Hiteles a díszes ebéd tálalása is, a
háttérben
szintén a TV-képernyőn látható
hús-feltrancsírozásokkal.
Mint tudjuk, a darab több vidám
szerepet kínál, amit jó
szereposztásban láthatunk. Így Zenetanár
és Mufti – Ömböli
Pál, Tánctanár –
Fila Balázs,
Vívómester – Katona
János, Filozófiatanár – Botár Endre,
Szabómester
– Láng József,
Szabóinas – Blazsovszky
Ákos.
A játékos, kifejező, néhol
ötletes jelmezeket Szakács
Györgyi tervezte, a díszleteket Szlávik István.
Régi bérház illúzióját keltik
a
színpad hátterét köröskörül
szegélyező emeletek a korlátokkal, miközben az
előadás végig a nagy nappaliban játszódik.
A részben modern táncok
koreográfusa: Borbély
Krisztina,
zeneszerző: Benkő
László.
Az előadás szórakoztatni akar,
és szórakoztat is. Nem is
annyira fontos, hogy ráébred-e végül Jourdain
úr saját bolondságára. Mert ha
eszünkbe jut, amint már török
„méltósággá” avatva, a
színészek távozása után
ott marad egyedül a nappali ajtajában,
törökülésben egy „török”
szőnyegen, még
mindig teljesen elvarázsolódva, miközben bejön
mit sem sejtő felesége –
önkéntelenül is
elmosolyodunk.
Budapest, 2014. 04.
07.
Györgypál Katalin