Vidnyánszky Attila
évek óta készült színre vinni Petőfi
–
reméljük közismert – remekművét, a János vitéz c.
elbeszélő költeményét, aminek
most, 2014 márciusában jött el az ideje az előre
borítékolhatott nagy sikerrel.
Kukoricza János naiv hőstörténete, népmesei
elemekkel – ezt kell keresnünk az
előadásban és – ezt is találjuk
énekekkel (népdalokkal), mozgással (néhol
tánccal) dúsítva, két hosszú
részben (a tiszta játékidő nagyjából
2,5 óra). Költőien,
emelkedetten.
A költői elemek (szöveg)
megtartása nehezíti is valamelyest
az előadást, de főleg szebbé teszi. Bár nyugodtan
feltételezhetjük, hogy –
bizonyos szintig – mindenki ismeri Petőfi művét, azt
gyanítjuk, hogy ez
különösen Jancsi „külföldi”
kalandjaira (no meg a „Kék tóra”) igaz. Az
elbeszélő költemény második
részét, a halál birodalmát
(Meseország,
Tündérország) azonban talán
kevésbé ismerik, és ezt a
Tündérországot nehéz is
megmutatni. Itt már kevesebb a játék,
egyértelműbb a költemény „puszta”
elmondása,
egészen felsőfokon (a befejező versszakokat Törőcsik
Maritól hallhatjuk). Az
előadás többi részében néhol szinte
versmondó kórus-kánon hangzik fel, olykor
érdekes feldolgozásban: egyes szavak,
sor-részletek ismételgetése teszi ezeket
hangsúlyosabbakká.
A három kisgyerek (szokás
szerinti?) aktív szerepeltetése
tovább fokozza a hatást, különösen, amikor
a kisfiúk még huszár-ruhát is
kapnak.
A „mesét” könyvből is
olvassák, elő is adják, mondják is,
olykor szó szerint illusztrálva, máskor
dramatizálva.
Ellentmondásos az előadás is,
miként maga a Petőfi-mű,
igyekszik nagyon hiteles lenni.
Mint tudjuk, Jancsi (termetével és
művészi játékával
egyaránt kiemelkedő Mátray
László m. v., a sepsiszentgyörgyi
Tamási Áron
Színház egyik vezető művésze, Kaszás
Attila-díjas kelti életre) megöli a
zsiványokat (mozgásában is
látványos, ahogyan leitatja előbb őket), de védi a
mezítlábas, szelíd Iluskát (Zsigmond Emőke e.h.) a
mostohával szemben, illetve
megmenti a francia királylányt – a színpadon
ez utóbbi nem esik túl nehezére.
A rendezés igyekszik megtartani a
meseszerűséget is, az
összes földrajzi „tévedéssel”,
nem-létező határokkal, kutyafejű tatárokkal
együtt – utóbbiakat kiváló
bábfejekkel.
A „gonosz mostoha” (Szűcs Nelli) többféle
alakban jelenik
meg, végigkísérve Jancsit hosszú
útján. Az előadásban rengeteg a fiatal, két
„iskolából” is, fiúk-lányok
vegyesen, ami több szempontból is nagyon jó.
Némi
tapasztalatlanságuk lehet akár szándékolt
is (a Színház- és Filmművészeti
Egyetem IV. éves színész hallgatói
és a Kaposvári Egyetem Színházi
Intézetének
II. éves hallgatói, köztük a francia
királylány: Mikecz
Estilla, vagy a
Szomszéd kislány: Nagy
Johanna). Sokrétű feladatot látnak el, több
átöltözéssel. Nőknek kevesebb a szerepük
érthetően már a költeményben is, de
„sokaságban” érvényesülhet
alakjuk: hol falusiak, hol parókában, rokokó
szoknyákban a francia király udvarhölgyei. A
fiúk szintén falusiak, meg
zsiványok, aztán huszárok, törökök,
tatárok. Olykor pedig önálló szerepet
játszanak.
A huszárok nagyon huszárok,
közülük is messze kiemelkedik a
„délceg” Jancsi. A népies jelleget nem viszik
túlzásba, inkább a humor eszközét
választják, ha lehet, kedves mozzanatokkal
(huszárok állva, fejüket egymás
vállára hajtva „alszanak”, furcsa
vezényszavakat hallhatunk stb.) Vagy kiderül,
hogy addig Jancsi csak szamáron ült, de szinte rögvest
megszelídíti a
legrakoncátlanabb huszár-lovat. Aztán gyorsan
felavatják huszárnak, megkapja a
díszes mentét és csákót – de
jó darabig mezítláb, „gatyában”
ül a lovon. Itt
érdemes talán máris kiemelni ezeket a
„lovakat”: biciklire szerelt ló-makettek,
alighanem a rendezés egyik „ikon”-jai lehetnek.
A harcok imitálása olykor
szerencsés, pl. látványos a
magasban forgó két óriási kerék,
amelyek egymással szemben forognak, egyiken
török lovasok, másikon a magyar huszárok
képei lógnak.
Jancsi nevelőanyja rövid időre jelenik meg
jólelkűen,
kifejezően (Ács Eszter)
– hamar meg is hal. Vele szemben a nevelőapa (Varga
József) indulatossága is jól érződik.
Jancsi János vitézként
indul haza a francia udvarból Iluskájához,
át a tengeren – az imitált hullámok
közt széttörik a hajó, ő a griffmadárra
ülve jut haza a falujába pénztelenül ugyan, de
hűségesen és tapasztalatokkal
gazdagon. (Hangsúlyos az óriás griffmadár
is.) Hatásos az a néhány pillanat is,
amikor Jancsi értesül Iluska
haláláról, és „egy világ dől
össze benne”. Ezután
másképpen folytatódhat csak élete. A
régi felelőtlen-szerelmes Jancsiból, aki
valamikor hagyta szétszéledni a nyájat,
vitéz lett ugyan, de nincs maradása a
faluban, ismét útnak indul.
Az elbeszélő költeményben a
2. rész (Meseország) az
eredetiben még 9 fejezet (az előző 18 volt). Az előadás
során kissé nehéz
ráhangolódni Jancsi második útjára a
faluból, ami itt nem külön rész. Fontos
momentum, hogy Jancsi „ölni” megy,
háborút keres, hogy „ne őt ölje meg a
bú”.
De háborút nem talál, ehelyett mesealakokkal
vív meg sikeresen
(Óriások földje, Sötétség
birodalma). Különös szerepet kap, kiemelkedik az
óriási sziklák mozgása-morgása
(témájában, zörejekben, félelmes
mozgásukban) –
talán a másvilágba utazás kezdete miatt?
Lassan feltárul Tündérország is, a –
másvilági? – boldogság, amikor az ő
Iluskája emelkedik ki a tóból.
Az előadás során számos
érdekes megoldást látunk még. Így
pl. a színpad hátterében egy óriási
függőlegesen álló kört, ami a
megvilágítástól függően lehet
akár Nap, akár Hold, vízszintesre leengedve pedig
maga a (kék) tó. Többször látunk
árnyjátékot, tovább
színesítve, magyarázóbbá
téve az előadást. A tenger három szintű
hullámaival, vagy a boszorka, seprű,
sőt János „repülése” a színpad
fölött. Néhányszor leereszkedik egy
óriási
transzparens „János vitéz” felirattal.
Rengeteg hangeffektus, hol erősítők, hol
már kicsit túlzóknak hatnak (a sziklák
mozgása Óriásországban határeset).
A díszlet lényeges részei
egy kicsi és egy óriási festett
tulipános láda is, utóbbi hol ház, hol
útonállók tanyája, hol patak, ahol
Iluska „mos” – jó a mozgás, itt is
néptáncból átvett elemekből.
Egyébként nem
sűrűn látunk igazi néptáncot, inkább
stilizált, vagy egyszerűen másféle
mozgásformákat láthatunk. (Koreográfus: Berecz István.)
Sok szép népdalt, jó
zenét és többek között
„élő”
trombitaszót hallhatunk (Trombitás: Tóth János), a zene
(egy része) nem
élőzene.
Díszlet és jelmeztervező
természetesen b.Olakszandr Bilozub.
Jók a bábok is (Bábok
mozgatója: Barta Ágnes).
A János vitéz népmese:
„A falu két árvája végül az
örökös
boldogság hazájában,
Tündérországban találkozik, ahol
örökké uralkodnak” – de
már csak a mese birodalmában,
Tündérországban (ahova Jancsi élő
emberként
jutott el).
Az előadás kiemelkedő, érdekes
feldolgozás, látványossága
pedig a gyerekeket is leköti.
Budapest, 2014. 03.
08.
Megjelent
a Kláris 14/5. számában
Györgypál Katalin
