Lassított felvételként
indul a kosztümös előadás a nagy(?)polgári
villa nappalijában. Juliane (Julle néni) (Csomós Mari) és a
„lány” – a már szintén nem
fiatal Berte (Martin Márta)
rendezkednek. Várják, hogy a féléves
nászútról este
megérkezett fiatal pár felébredjen.
Onnan kezdve, hogy megjelenik előbb a
tudós – külföldön ledoktorált
– férj, Jörgen Tesman (Adorjáni Bálint),
majd valamivel később feltűnően szép felesége,
Hedda
Gabler – Tesmanné – (Petrik Andrea), alig
másfél nap telik el, hogy minden
álom összetörjön. Már akinek voltak
álmai. Mert Heddának, úgy tűnik legalábbis,
semmiféle elképzelése, terve nem volt és
nincs az életre. Tehát: unatkozik. És
rettenetesen félti szabadságát, amibe nem
fér bele sem a feleség-, sem az anyaszerep.
Más elképzelése pedig egyáltalán,
feltűnően nincs.
A pusztításban, ami szemünk
előtt fokozatosan végbemegy,
persze nem csak Heddának van része. Kell hozzá egy
korábban züllött, bár
tehetséges és markáns férfi (Ejlert
Lövborg – Pál
András), meg egy nem túl
erkölcsös, szándéka szerint a
továbbiakban „házibarát”-ként
tevékenykedő úr,
aki mellesleg bíró (Brack bíró – Hirtling István). A
pusztítással ellentétben,
bármilyen értéket mentene Elvstedné (Wéber Kata) –
így előbb magát Lövborgot az
ivástól, közreműködve második
könyve kéziratának megírásában,
később –
Jörgennel együtt, a kézirat elégetése
és Ejlert halála után – magát a
kéziratot, megkísérelve azt újból
összeállítani a megőrzött jegyzetek
alapján.
Mindkét férfi mellesleg
éppen kultúrakutatással foglalkozik,
mi több, az alkoholista Ejlert a kultúra
jövőjéről értekezett. Ezt a kéziratot
égeti el unalomból, gonoszságból Hedda, ha
már úgy is ég a kályhában a tűz.
Később
elhiteti férjével, hogy az iránta érzett
szerelemből tette, aki ezt (is) elhiszi.
Holott szerelemről Hedda részéről szó sincs.
Gyereket vár már, de nem vállalja
azt sem, sőt semmi olyat, ami kötöttséggel
járhat. Nem vállalja saját
érzelmeit, korábban Ejlert, aki szerelmes lett a
lányba, nem merte lelőni. Most
az őt még mindig szerető férfi kezébe adja a
pisztolyt azzal a kikötéssel, hogy
„szépen” végezze el, amit el kell
végeznie – valahol másutt. Ejlernek ez sem
úgy sikerül, ahogy Hedda elgondolta (!); még egy ok
arra, hogy Hedda
lenézhesse. Mert csak a „szép”
számít az életében. Miért ment
férjhez éppen
Jörgenhez? – talán mert valakihez
végtére muszáj volt, miután tábornok
apja
meghalt, ő maga közeledik a harminchoz, Jörgen pedig
szelíd és okos fiú. Igaz,
folyton a tudománnyal van elfoglalva, ami viszont Heddát
untatja. (Ma úgy tennénk
fel a kérdést: egyáltalában miért
ment férjhez?)
Még azt sem mondhatjuk, hogy fiatalabb
korában másmilyen
volt: Elvstedné többször hangsúlyozza, mennyire
félt tőle az intézetben, és nem
alaptalanul. Hedda a nő haját most is megcibálja –
talán szintén egy kis
gonoszságból. Unalomból sérti meg
hazaérkezésük reggelén a
jószándékú Juliane
nénit is. Boldognak pedig talán sohasem érezte
magát, miért lenne most boldog?
És főleg, tönkreteszi Ejlert.
Ráveszi, hogy újra igyon, és
miután ez sikerült, ő adja kezébe a pisztolyt. De
két pisztoly van, marad a
saját számára is, és ő már
„szépen” viszi végbe az
öngyilkosságot, saját
halántékát
lövi szét… (Kinek mi a szép, az más
kérdés.)
Az 1890-es években egy korábban
gazdag lány helyzete, ha nem
vállalja a női sorsot, megoldhatatlan. Ráadásul
szerényebb életvitel vár rájuk
a jövőben. Ha férje jobban ismerné, talán
segíthetne. Hedda azonban kívülről
ragyogó szépség, kiválóan rejtve
lelkének belső háborúját. (Feltehetően
többek
közt ezt tanulta tábornok apjától.)
Talán ezért feltételezi Brack bíró,
hogy a
nő zsarolható.
Hedda számára, a
történet alapján (is), valóban
semmiféle
kiútja nem lehetett. A többiek számára
adódik: Jörgen és Elvstedné dolgozik a
kéziraton, Elvstedné talán odaköltözik
Juliane-hoz, így az öreg hölgynek megint
lesz kire gondot viselnie, vagy ha nem őrá, hát
másra. A bíró él, mint eddig, Berte,
a „lány” szolgál tovább – mi
szükség lenne itt Heddára? Ő maga pedig nem
képes felismerni
„saját dolgát” az életben, ha nem akar
(„csak”) anya és feleség lenni.
Ráadásul
zsarolhatóvá vált a pisztoly átadása
miatt Ejlertnek; számára, legbelsőbb
érzése szerint, csak az öngyilkosság maradt.
A díszleteket Szlávik István tervezte,
a korhű jelmezek Szakács
Györgyi
munkája (különösen Hedda ruhái igen
dekoratívak). Rendezte: Valló
Péter.
Ibsen
drámáját Kúnos
László fordításában
láthatjuk.
Budapest, 2014. január 23.
Györgypál Katalin
Megjelent: Kláris
14/3. számában