Jól egymáshoz illeszkedő
szkeccsekből áll össze a kivándorlás
témája Máté
Gábor rendezésében. Nincs
előre megírt színdarab, amihez igazodna a
színház, inkább alulról
építkezik, a
témát három vonalon futtatja, három
kivándorlási történet köré fűzi
fel, hogy
elgondolkodtasson (dramaturg: Török
Tamara).
Miért
vándorol ki
annyi fiatal – és már nem fiatal –
Magyarországról, hogy Amszterdamban,
Londonban próbáljon szerencsét? A jobb
megélhetési lehetőség miatt, mondhatnánk
kórusban. De számosan vannak, akik bármilyen rossz
is a helyzet, nem mennek el,
mert nem tudnának máshol élni. Kötődnek.
Aztán vannak olyan külföldiek –
közülük látunk egy-kettőt a színpadon is
–, akik imádják Magyarországot, itt
élnek, vagy gyakran jönnek ide huzamosabb időre. Az
utazás és a letelepedés
végtelenül szabaddá vált, mindenki oda mehet,
ahol jobban érzi magát.
Az előadás azonban
mégsem erről szól. A kezdő jelenetben anyuka mesél
arról a kisfiúról, aki a
gonosz király országából elmenekült,
majd meggazdagodva, filmcsinálóként tért
haza, és a legszebb fiatal lányt nyerte el
feleségül. A történetben ráismerünk
név nélkül is a mögöttes személyre.
De ez csak felütés, valójában kemény
szatírát látunk az itthoni
közállapotokról, a
munkanélküliségről, az orvosok
alacsony fizetéséről, az
adósságcsapdába keveredett emberekről. Nem
utolsó sorban
a hazai előítéletekről, ezeknek egyik eklatáns
példáját látjuk, amikor két meleg
férfi jelentkezik, élettársi kapcsolatukat
akarják hivatalossá tenni. A
hivatalnokok semmilyen szinten nincsenek felkészülve az
ilyen rendhagyó
szertartásokra, komikumba fullad a hagyományos
esküvőt idéző ünnepi beszéd, és
ami vele jár. Egy másik vonulatban akcentussal
beszélő magyar hölgy a Háry
János daljáték egyik huszáros
táncát próbálja feltehetően
külföldön, és talán
azért, mert tetszik neki a mű, a zene, férje magyar,
mégis ő, mint feleség
parádézik. A suta mozdulatok, az akcentus, az ének
mind ironikus.
Hasonlóan komikus
az építőipari munkás repülőtéri
kudarca a kézipoggyászban elrejtett
szerszámokról, amiket sorban elvesznek tőle, őt
magát majdnem pucérra
vetkőztetik az ellenőrzésnél. Ugyancsak jót
mulatunk a magyar prosti és a
magyar nőgyógyász külhoni
találkozójánál, ahová
végül az építőipari munkás is
betéved véletlenül (a szálak a
végén összefutnak, még itt is). A
szórakoztatónak induló jelenet csúnya,
kirekesztő buzizásba és verekedésbe
torkollik, ami elkeserítően hat így kívülről
nézve.
A komikum minden
történetben tragikumba fordul, a külföldön
munkát vállalókra rossz sors vár, és
erről nem mindig ők tehetnek, hanem az itthoni
közállapotok, amelyek elkísérik
őket az idegen országba is. Amit látunk, az
pusztán kérdésfeltevés, nem válasz
a bajokra, és nem gyógyír a
problémákra. A rendezés kérdez, de
megoldást nem
tud. Elítél bizonyos magatartásokat,
szeretné, ha nagyobb lenne a tűrőképesség,
kevesebb az előítélet.
Máté
Gábor
rendezésében egy sokfunkciós,
bőröndökből álló
térelválasztó fal a díszlet
(díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter), ez
szolgálja a repülőteret,
rendelőt, hivatalt, az összes helyszínt, a bőrönd
alakú bútorok hol széket, hol
munkaasztalt helyettesítenek, a többi helyet a
színészek birtokolják, nagy
szerepet kap a gyors átöltözés, mivel mindenki
több szerepet játszik. Legtöbbet
Elek Ferenc szerepel, akit
még a videó bejátszásban is látunk,
mint közvéleménykutatási
interjúalanyt, kb. tíz jelmezben válaszolja
ugyanazt: „a kivándorlás”. Vagyis,
hogy erről akar színdarabot látni. De nőimitátor,
reptéri átvilágító, EU parlamenti
képviselő. Pelsőczy
Réka anyakönyvvezetőként, hivatalnoki
ügyefogyottságban a
legjobb, Rajkai Zoltán
nőgyógyászként, Keresztes
Tamás bunkó szobafestőként,
Jordán Adél cigány
prosti szerepben. Kiss Eszter
tolmács, Rezes Judit
gondozónő, Takátsy
Péter iskolaigazgató, Pálos Hanna szociális
munkás, Szacsvay
László huszár alakban remekel, ahogy a
hazafias verset szavaló kisfiú (Varga
Zétény) is parádésan
teljesít. A zene (Keresztes
Tamás), a mozgás (Takátsy
Péter), a videó (Kazimir
Annamari) jól egészítik ki a
fájdalmasra sikerült
kivándorlási téma alaphangszerelését.
Kiss Judit Ágnes
„Szó” című Szózat parafrázisa a
darabbeli évzárón megrázó, de
már senkit sem
bír itthon maradásra, aki ki akar vándorolni. Az
előadásból nagyon érezzük,
hogy mi az, ami elviselhetetlen itthon, de semmi nem jó? Csak
olyan külföldi
számára élhető az ország, aki nem folyik
bele az itteni politikába? Az előadás
elfelejti Kennedy elnök híres mondatát, miszerint ne
azt nézd, a hazád mit ad
neked, hanem azt, Te mit tudsz adni a hazádnak.
Budapest, 2013. december 15.
Földesdy Gabriella
