SZÍNHÁZ

DANTON HALÁLA

Vígszínház

Teljességgel nyilvánvaló, hogy nem az utolsó hónapok hirtelen ötlete volt Alföldi Róbert rendező részéről Georg Büchner sajnálatosan kevés műveinek egyikét színre vinni, ráadásul új fordításban (Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor egyetemi hallgatók). A Vígszínház bordó színnel övezett színpadán, jó akusztika mellett (különösen a Nemzetiéhez képest) öröm látni – amennyire örömet okozhat egy ilyen dráma.

 Büchner mindössze 22 éves volt, amikor – elsőként éppen ezt – megírta. Alig több, mint 40 évvel a tomboló párizsi terror – „rémuralom” – után. A zsarnokság ellen szól, természetesen, legyen bármi is a részletekben – mégis, vagy éppen ezért betiltották, nem játszották, húztak belőle, szelídítették.

Nincs olyan ember, aki valamit ne tudna a Nagy Francia Forradalomról. Csak az a kérdés, hogy mit. Ha semmit nem tudna, akkor is felkavaró történetet láthat a színpadon – több ember kivégzését jól érzékelhetően ártatlanul. Vagy mégsem egészen ártatlanul, csak éppen – a néző szerint – nem azok a bűnei, amikről beszélnek. Láthat vad tobzódást, szerelmet, halál megvetést és a haláltól való félelmet, istenkáromlást és istenkeresést. Hallhat gyönyörű-mély eszmefuttatásokat, amiket nem feltétlenül ért kristálytisztán. Feltehetően a maguk korában sem értették Robespierre csodálatos emberiség-boldogság beszédeit, különösen nem érthette meg az istenített „nép”, de Robespierre az eszméiről olyan hévvel beszélt, ahogyan csak a bennük teljességgel hívő ember képes. Talán. „Ha a szabadság ügye elbukik Franciaországban, az egész természet gyásza lesz, mert az emberi szellem visszazuhan a tudatlanság sötétjébe…” (Ludassy Mária idézi in: Robespierre, 40. p.) Csak éppen zsarnokságból nem születik szabadság, és nem lesz kenyér sem. De hát, mint tudjuk, a zsarnok mindig csak a másik. Feltéve, ha nem éppen a zsarnokságban látja a kiutat.

Kivéve néhány embert. Például Dantont, aki talán ezt felismerve menekült a maga hedonizmusába. Vagy eleve hedonista volt, és tényleg csak azért került bele a harcokba – Büchner szerint –, mert „hányt tőlük”. (Valóban, mennyivel kifejezőbb az új fordításban ez a „Mert hányok tőlük!”, mint Kosztolányi Dezső szelídebb szavai: „Mert utáltam ezeket az embereket”.) Ámde „egy moralizáló rémuralom végképp nem ismerhet visszautat.” (Ludassy in Robespierre, 46. p.)

Olvasgatva Robespierre beszédeit, könnyű (lehet) hatásuk alá kerülni. Bárhol nyitja ki az ember. „A tapasztalat azt bizonyította, XVI. Lajos és szövetségesei ellenében, hogy a jakobinusok és a népi társaságok nézetei a francia nemzet nézetei” (Robespierre, 273. p.); „…a haza üdve és a zsarnok büntetése” (Robespierre, 318. p.) – erkölcs és terror és erény és az emberiség boldogsága és maximált árak. Csak búza nincs. Van helyette sok szép szó. „A hazafiság természeténél fogva lángoló. Ugyan ki szeretheti hidegen a hazát?” (Robespierre, 413. p.)

„Ahol… a hazafiság van hatalmon, ott csakis a korrupció lehet ellenzékben: ez Robespierre-nek az erény és a terror kapcsolatának szükségszerűségéről szóló nagy programbeszédeinek vezérmotívuma” – írja Ludassy. (in Robespierre, 41. p.)

Danton beszédei bizonyosan másmilyenek, de feltehetően nem kevésbé hatásosak voltak, ha pl. az 1792. szeptember 2–5. közötti eseményre gondolunk: „Párizsban a népfelkelők lemészárolják a börtönök »gyanús« foglyait”. (Robespierre, 60. p.) Ebben ugyan Danton sem vett részt tevőlegesen (mint ahogyan Robespierre sem), de előkészítésében nagy szerepe volt az ő beszédeinek. Sőt, tevékenységének, hiszen 1792-ben „mint igazságügy-miniszter megszervezte a terrort, és hallgatólagosan jóváhagyta a szeptemberi mészárlásokat.” (Büchner, 285. p.) Nem alaptalanul küszködik rémálmaival Danton a színpadon, „szeptembert” emlegetve.

És ott voltak az elvbarátok és azok barátai, vagy éppen ellenvéleménnyel bírók. Beszédekkel, felszólalásokkal, akaratokkal, fegyverrel. Meg még többen, akik az egész forradalom mint olyan ellen voltak, belföldön és külföldön egyaránt. Hogyan is ismerhették volna ki magukat az egyes emberek? 1789 áprilisától (Robespierre Artois küldötte a Harmadik Rend képviselőjeként) mondjuk 1994. július 29-ig. (Barére beszámolója a Konventben Robespierre és bűntársai „összeesküvéséről”, in: Robespierre, 59–62).

Az események összefolytak egyetlen, vagy akár több, de óriási erővel hömpölygő áradattá. Hogyan állíthatta volna meg egy, vagy néhány ember, akár például Danton?! Aki csak szót emelt az egyre nagyobb számú kivégzések ellen, „mérsékelt” volt, már ellenségnek számított. Robespierre kiteljesedett lázálma a Legfőbb Lényről – meg még az ezt követően néhány napi „tébolyult terror” – volt az utolsó csepp akkor már sok ember számára, no meg maga Robespierre is látszólag, lelkileg akkorra „összeomlott”. Ám kivégzése előtt 2 nappal (1794. július 26.) még óriási beszédet mondott (37 oldal), aminek megírásához nyilván sok idő kellett. „Én arra születtem, hogy harcoljak a bűn ellen, nem pedig hogy uralkodjam rajta… a szabadság védelmezői mindig is üldözöttek lesznek, amíg a gazemberek hordája uralkodik” – fejezte be. (Robespierre, 507. p.) Kik voltak a „gazemberek”? Danton akkor már biztosan nem, őt és társait még április 5-én kivégezték. Nem egészen 4 hónap múlva Robespierre hatalmas beszéde sem akadályozhatta meg, hogy most már őt és társait végezzék ki.

Hogyan ismerhette ki magát mindebben a fiatal Büchner? Valószínűleg az elején nehezen, de aztán egészen jól. Amennyire akkor lehetett, felkészült volt, ismerte a beszédeket, emlékiratokat, az akkori történelmi munkákat, többektől több részt felhasznált a drámában. (Tudjuk, hogy már 1833 őszétől 1834 augusztusáig foglalkozott a francia forradalommal, majd folytatta ezt 1834 őszétől a dráma megírásáig – 1835 februárjában küldte el a kész drámát.) Mindeközben, 1834 áprilisában megalakította az Emberi Jogok Társasága darmstadti szervezetét. Ismerhette Danton még életben lévő feleségét – de élt szerzői szabadságával, drámájában Julie öngyilkos lesz férje halálának éjjelén.

Lehet boldogan élni a guillotine árnyékában? Egyeseknek igen. Egy darabig talán.

Lássuk ezt a nyaktilót: „A nyaktilót egy francia orvosról, Joseph-Ignace Guillotinról nevezték el, aki korának híresen emberséges és kiváló tudósa volt… ő volt az, aki 1789. október 9-én javasolta a francia nemzetgyűlésnek, hogy a halálra ítélt embereket az addigi módszerekhez képest kevésbé fájdalmas eszközzel, nyaktilóval végezzék ki. Ez a javaslat a megkülönböztetés ellen irányult, vagyis ebben az esetben az arisztokratákat megillető bánásmód mindenkire való kiterjesztésére… A nemzetgyűlés 1792-ben… fogadta el ezt a javaslatot, és törvényben rögzítette is a használatát.” (Internet 1.) „A guillotine a forradalom alatt Párizsban 2625 fejet csapott le.” Mit számít kétezer ember, mondhatták, amikor katonáik ezrei esnek el a Franciaország határain folyó harcokban?!

A guillotine a francia forradalom jelképévé vált. Ezért van helye most a színpad nyitó képében és a kevés számú díszlet között a guruló székek háttámláján. Az óriási guillotine pedig végig az előadás alatt fenyegetőn és kifejezőn a szereplők feje felett függ, ha éppen nem látjuk, akkor is jól tudjuk.

Büchner drámája 1794. március 24-én kezdődik, az hébertisták kivégzésének napján. Két héttel Dantonék kivégzése előtt. Szűk két hét. Talán ezért láttatja jól a rendezés most a nyitóképben a fel-alájáró Danton (Stohl András hiteles, plasztikus alakításában) csuklóján a karórát, a színpadra lelógó hatalmas guillotine mögött?

 Amúgy pedig az „arisztokratát” – mely szitokszó volt akkoriban – lámpavasra akasztja fel rögvest „a nép” – és megteheti büntetlenül. Aztán hosszasan a „hulla” alatt jönnek-mennek-vitatkoznak – élnek…

Robespierre nyársat nyelt, „erényes” – embertelen. Túl-aszketikus, ugyanakkor puszta megjelenésében is lenyűgözi az embereket. Igyekszik érthetően beszélni, de amit mond, csak szavak – nem állnak, mert nem állhatnak össze a közember (néző) számára. László Zsolt pontosan érzékelteti a „megvesztegethetetlen” kényszerpályáját az állítólagos erkölcs terén, ami később valóban pusztulásba viszi. Találkozása Dantonnal az egyik meghatározó jelenet (Danton keresi fel önszántából és reménnyel telve, hogy hatni tud még rá), összecsapásuk meghatározó és hatásos. Éppen az alapvető kérdésben nem értenek egyet: az élet tiszteletében. Robespierre-nek sem lesz attól igaza, hogy emelvényről szónokol ellenfelének.

Saint-Just Hevér Gábor alakításában szinte paródia. Félelmetes, amint könnyű kis rollerjén kisfiús-bájosan közlekedik. Kiváló koholt-vád kovácsoló. Gonosz „a nép nevében”, ám kedélyesen. Fiatal kora ellenére pontosan érti a hatalom mechanizmusát. (Csak arra nem gondol, hogy őrá is sor fog kerülni ebben az őrült hatalmi mechanizmusban.)

Simonék, különösen a feleség kivirágzása olykor ragyogó némajáték. (Simon – Borbiczky Ferenc, a felragyogó Simonné – Hegyi Barbara). Előtte még lányuk prostituálódása sem gond, „az is rendes foglalkozás”. Csak a pénz miatt mennek a jakobinusokhoz kissé bátortalanul, ahol aztán meg is találják számításukat. Felkapaszkodott „urak” lesznek – a Köztársaságban. Gyilkoláshoz értenek, mást nem is értenek az egészből.

 A költő, Camille (Varju Kálmán) terhes felesége (Lucie – Bata Éva) az egészet nem érti, ő a gyerekét szeretné megszülni, de férje kivégzése után már nincs értelme, feladja. Őrültségbe kergeti az a gondolat, hogy férje nincs többé.

Az előadás hiteles a francia szabadosabb szexualitás, hevesebb, hedonista életkedv megmutatásában is. Danton fiatal felesége (Julie – Járó Zsuzsa) mellett „elfér” a szerető is, a különös sorsú-természetű, és később Danton ellen forduló Marion. A feltűnő szépségű lányt Réti Adrienn játssza. Monológja a darab elején, amelyben addigi sorsát, viszonyulását a férfiakhoz elénk tárja, külön figyelmet érdemel. Mindezzel szöges ellentétben áll Robespierre nagyon szikár, túl kimért alakja, magatartása, amellyel uralja nemcsak a színpadot, hanem a nézőteret is, amely itt jórészt „a nép”-ként funkcionál (de lehet olykor a konvent is).

„Nem merik megtenni!” – halljuk Danton szájából nem egyszer hol kijelentőn, hol felkiáltón, hol reménykedőn. Dehogynem, Danton jól tudja, hogy őket is le merik tartóztatni, később pedig őket is meg merik ölni. Saint-Just ezt a fajta merészséget – ahogy megvallja – éppen Dantontól tanulta. Danton csak szeretné hinni, és főleg (joggal rettegő) társaival elhitetni, hogy „nem merik”. Az előadás folyamán ez többször is jól érződik.

Kiemelkedő a börtön-jelenet is. Nagy filozofálások a halál, a halálfélelem árnyékában. Túlvilág, hit, Isten és ateizmus (ateista vagyok – mondja Danton) – ki tudja, kinek van igaza, és talán nem is kell állást foglalni. Sokféle eszme (Rousseau és mások nézetei) kering bennük is, miért pont ők igazodnának ki köztük? Haláluk előtti éjszakán, ahogy ott fekszenek, amikor a fekete függöny éppen a nyakukba lóg, csak a fejük látszik – legalább olyan félelmes, mint maga a guillotine.

De számos más hatásos, igen kifejező színpadképnek lehetünk tanúi a színpad „talaján” és az emelvényeken egyaránt. A rendezésre jellemző az egész nézőtér használata, olykor a nézőtéri ajtókon törnek be, vagy az emeleti páholyokból szólnak közbe, egyes jelenetek a széksorok között játszódnak. Mindezzel ténylegesen bevonják a nézőket is, különösen, hogy bizonyos helyzetekben a lámpákat is felgyújtják, olykor éppen a szereplő kér fényt – „mindenki” felszólal, akar valamit, vitatkozik, saját igazát szeretné érvényesíteni. Pénzszórás, kiszólások a nézőtérre. De „A nép érdekében!” – már csak lózung. Ugyanígy üres lózunggá válik a „Köztársaság!” is.

A drámát még számos fontos szereplő teszi teljessé. Nem említettem Lacroix (Csőre Gábor), Philippeau (Józan László), Legendre (Kerekes József), Hérault (Király Attila), illetve Barere (Mészáros Máté), Hermann (Géczi Zoltán) és az Utcai énekes (Karácsonyi Zoltán) életre keltett és jól értelmezett alakját. Kiemelném a két Francia polgár, Rajhona Ádám és Dengyel Iván hol humoros, hol kevésbé humoros, kifejező alakítását.

A díszleteket, függönyöket a fekete szín uralja. A guruló fekete színű székeken kívül a mozgatható, tologatható magas szónoki emelvények uralják sokszor a színpadot, melyek többféle funkciót is betöltenek. A középen előre-hátratolható emelvény alja lakás is lehet, vagy csak hálófülke. Ehhez két oldalról csatlakoztatható egy-egy lépcsősor.

Ragyogóak és kifejezőek a jelmezek eklektikus voltuk ellenére: farmer és fehér garbó, vörös kabát Dantonon, Robespierre fekete tónusú öltözéke, nőkön kidolgozott, mutatós, színes ruhák. (Díszlet: Menczel Róbert, jelmez: Nagy Fruzsina).

Rajtuk kívül még a „francia nép” is jelen van (hét egyetemi hallgató).

 Az impozáns előadásban zongorán Furák Pétert hallhatjuk, zene: Bella Máté.

Az előadás egészét jól aláfestő-kifejező mozgás Király Attila munkája.

 „Csak partikularitásokhoz, részekhez kötött gondolatok vannak, de nincsenek konszenzusok, a konszenzus, mint eszmény a gyakorlatban nem működik, ami van, az a bizonytalanság és a káosz… Amit mondanak, azok már nem társadalmi helyzetekhez köthető ideológiák, a mondandójuknak nincs társadalmi relevanciája, hanem az egyénre szabott, a rettegés diktálta magyarázatok. Racionalizálnak...” – olvashatjuk egy kritikában. Egyetértünk. (Internet 2.)

A szép – gyújtó – szavaknak azonban messze földön nagy hatása volt. El ne feledjük a magyar jakobinusokat: Martinovics Ignácot és társait 1795. május 20-án végezték ki. „…a szervezet tevékenysége pedig kimerült a kátékba foglalt tennivalók megfogalmazásában” – olvashatjuk róluk. (Internet 3.)

Az eszméket, a francia és más forradalmat (ellenforradalmat meg „pláne”!) azonban mindig, mindig beárnyékolja a terror. Fehér vagy vörös. Erénnyel vagy erény nélkül. (Robespierre szerint, mint hallhatjuk is, „erkölcs nélkül a terror rombol, terror nélkül az erkölcs gyenge” (!). Mindegy. Így is, úgy is elfogadhatatlan. „A köztársaság nevében!” Szerintünk, természetesen.

A Marseilles gyújtó szavai ma is hatásosak. Nem véletlen, hogy a Vígszínház színpadán bár többször így-úgy, harsányan vagy kevésbé harsányan felhangzik ugyan, ám mindig csak „dadog”.

Az előadás Büchner születésének 200. évfordulója tiszteletére készült. Ennyire fontos, szerteágazó, sokszereplős drámát valóban így érdemes színpadra állítani – ha lehet. Most lehetett.

 

Forrás:

Georg Büchner művei. (Utószó: Walkó György, jegyzetek: Fodor Géza.) Európa K., Bp., 1982

Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése. Beszédek és cikkek. Politikai gondolkodók, Gondolat K., Bp., 1988, 538 p. (Előszó: Erény és forradalom: Ludassy Mária)

 Internet

1. http://hu.wikipedia.org/wiki/Nyaktiló

2. http://vilagma.hu/kaosz-es/danton-halala-a-sotetseg-uralma1/

3. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1795_majus_20_a_magyar_jakobinusok_kivegzese

 

Budapest, 2013. november 18.

Megjelent a Kláris antológia '14 című kötetben.

Rövidítve megjelent: Kláris, 14/2. szám

 

Györgypál Katalin