TARELKIN HALÁLA
SZÍNHÁZ
DOKUMENTUMBÓL FIKCIÓ
Katona
József Színház
Tavaly
ünnepelte alapításának 30.
évfordulóját. Azóta is van egy
„Katona-mítosz”:
legendás előadások, emlékezetes esték. Máté Gábor, a
Katona József színház igazgatója
a következőt mondja: „A Katona József
Színház az alapításkor nagy vonzerőt
jelentett az ifjúság számára.
Karéjban álltak az előadásokon a beszökő,
vagy
magukat bekönyörgő ifjú rajongók… A
színháznak minden korban feladata volt,
hogy újabb és újabb formákat
találjon közönsége
megtalálásához. Ezen dolgozunk
most is. A megújult Katona kiemelt tevékenysége az
Ifjúsági Program
megvalósítása.”
További
érdekes megközelítéseket olvashatunk a
színház szép kivitelű,
tájékoztató
füzetében: „A Katona József
színház kiemelt fontosságú
feladatának tekinti a
középiskolás és egyetemista korosztály
megszólítását, színházi
nevelését, a
színház pedagógiai programba való
bevonását. A foglalkozások a
legkülönbözőbb
társadalmi, szociális, kulturális hátterű
fiatalok számára ingyen elérhetőek
lesznek. Tágítani szeretnénk az
együttműködés és párbeszéd
határait – a
fiatalokkal éppúgy, mint a hozzájuk tartozó
felnőttekkel…”
Mindezt
azért tartottam szükségesnek idézni, mert
így könnyebben érthető, milyen
rendhagyó előadásokra számíthatunk a
megújult színházban. A „Katona Klub”
fiataljai több éve együtt dolgoznak, új,
kreatív programmal várják az
érdeklődőket. A Platform programban elmondhatják a
véleményüket mindarról, ami
körülveszi őket: oktatás, kultúra,
demokrácia, család stb. A K:ANTIN: a Klub
tagjai egy-egy előadás kapcsán
kerekasztal-beszélgetést, kreatív
alkotóműhelyt
hoznak létre. Ebben az évadban négy téma
köré gyűjtöttek előadásokat:
Múlt-állító, Széleken,
Jelen-lét, Rendszerhiba.
Rátérve
a mostani, személyes színházi
élményre: november 3-án láthattuk a
„Dokumentumból
fikció” c. egy órás előadást a
Katona Klub írós csapatával, amelyben
felvetik a kérdést: milyen jövőt
építhetünk múlt nélkül, hogyan
definiálhatjuk
a jelenünket átírt, hamisított
emlékekkel? Pedig a múlt itt van
körülöttünk. Ez
a projekt a fiatalok és családtagjaik aktív
bevonásával segíti a résztvevőket,
hogy tudatosan, együtt dolgozzák fel a múltat.
Nagyszüleik, dédszüleik
megtalált emlékeivel töltsék ki a
múltból hiányzó űrt. Párhuzamos
családtörténeteket
látunk és hallunk az idő és tér
összegyúrásával: az idős korosztály
történeteit
a fiatalok szájából.
Ebben
a csoportban olyan fiatalok dolgoznak, akik írják,
kitalálják, modellálják a
színházi világot. Munkájuk sok esetben nem
olyan látványos, de annál fontosabb:
gondolataik, írásaik a
„játszós” csoportok
tevékenységébe épülnek, és/vagy
maguk is előadják a dramaturgia szabályai szerint.
Már tavasszal elkezdődött a
komoly munka: riportot kellett készíteni
nagyszüleikkel azok múltjáról,
emlékeiről. Minden történet mögött hiteles
ember áll a maga szubjektumával,
naivitásával, ízlésével. A
témakör: a II. világháborút megelőző,
majd azt
követő időszak, amelyet a szereplők hozzátartozói
éltek át. Nem szöveget
bifláztak, hanem a saját maguk készítette
anyagot vitték a színpadra,
meghallgatták egymást, és összefűzték
a történeteket. Rengeteg mozgással, fény
és hangeffektusokkal, zenei aláfestésekkel
láthattuk és hallhattuk saját
történeteinket, vagy éppen a nézőtéren
ülő nagyszülők a saját nagyszüleiktől
hallott eseményeket unokáik
szájából. Mondhatnám úgy is:
dokumentum-színházi
előadást láthattunk, közel évszázados
távlatból megelevenítve a színpadon.
Kimondták helyettünk az unokák,
megerősítették bennünk mindazt, amit
gondoltunk, vagy lassan már el is felejtettük.
A tizenegy
fiatal, akik szakemberek segítségével
dramatizálták a családi történeteket,
sokat
kísérleteztek az összeállt műsorral. Az egy
órás előadás tele volt
feszültséggel, néhol improvizációs
bravúrral, olyan jelenetekkel, amelyek a
hajdani áldozatok és erőszaktevők szempontjait is
megvilágították.
Felfedezhettük egy-egy fiatal arcán átsuhanva
nagyapja homlokát, a nagyi aggódó
tekintetét, a hajdani arcok fiatal örököseit. Mi,
a riportalanyok is velük
„játszottunk”, hiszen emlékeinket,
családi örökségeinket mondták el
ragyogó
felkészültséggel, hallatlan tehetséggel
és odaadással. Hiszen róluk, rólunk
szólt minden, amit ők maguk készítettek,
egymásra hangolódva, a másikra
figyelve mutatkoztak be maguknak és a nézőknek.
Katartikus
és felkavaró élménnyel távoztunk a
színház „Sufni” kamaraterméből.
Talán Tandori Dezső gondolatával lehetne
legjobban jellemezni az ifjú művészek rendhagyó
és rendkívüli előadását:
„Azt mondják, mindig rajtunk is múlik
minden. Rajtam ne múljon.
(Színházpedagógus:
Végh Ildikó és
Vági Eszter. A rendezés, zene és jelmez a
fiatalokkal közös
munka volt.)
(„Rétegek”. Az Ifjúsági program
előadása.)
Budapest,
2013. november 5.
Megjelent: Kláris, 14/2. szám
Stancsics Erzsébet
♣
♣ ♣
|
|
|