Tamási
Áron talán kevésbé ismert
darabjával mutatkozott be
az új vezetés a Nemzetiben. Természetesen az
új igazgató, Vidnyánszky
Attila
rendezésében. A rendezésről már
számos előzetes riport is készült. A Vitéz
lélek úgy általában
támadhatatlan: Erdély, nép, nemzet, hit, új
élet kezdete,
becsület, tisztaság. Mindezt színpadon
megjeleníteni azonban nagyon nehéz.
Kitűnő alkalmat adott többek
között a Balla Pétert alakító
Trill Zsoltnak, hogy
„a Nemzetiben” is megmutathassa tehetségét.
Hiszen
elsősorban az ő játékára épül az
előadás. Az I.
világháború három éve és a
négy év
„idegenföldön” élés után is
tisztának maradni – ehhez az átlagtól
eltérő valami
kell. És ez a hite. Ahogyan kigondolta: szamarat vesz (pont ezt
a különös
szamarat), bár a szamár azon a környéken
idegen. De számára ez is hozzátartozik
az alulról, az alapoktól való
újrakezdéshez. Igaz, olykor lenézővé
válik
környezete iránt, akik maradtak régi
életükben. Mert hiszen ő is erre vágyik:
az elveszett négy ló helyett másik négy
lóra, házra, majd feleségre. De neki ez
csak újrakezdés révén sikerülhet. Mint
tudjuk, természetesen sikerül.
De mivel ez színház, számos
nehézséggel kell megküzdenie.
Mint a mesében. Vagy mint az életben.
Nagy hite mellett élnie is kell, ebben
segíti őt a szomszéd
házaspár, akiknek nincs gyerekük, talán
ezért is viselik ennyire gondját
Péternek. Nikita és Sári sok éve
élnek együtt, mindegyik a maga módján
évődik-csipkelődik a másikkal. Nagy Annát is jó volt
színpadon látni (m.v.),
Reviczky Gábor is
remekelt.
Még csak a szemöldökfa
áll az erdőszélen, amikor
meglátogatja őt a házaspár: Rozáli,
régi menyasszonya, aki nem tudta kivárni
visszatértét (Tenki
Réka), hiszen semmi hír nem jött róla
évekig, és gépész
férje, Kristóf (Tóth
László), akit a lány megszeretett.
Ajánlattal érkeztek:
szeretnék, ha Péter is beállna Kristófhoz
gépésznek, fizetségért. Péter
világába azonban ez nem fér bele, ő a szamarat
választja.
És meglátogatja őt Panna (Tóth Auguszta), a kicsit
bolondosnak tűnő, bár jómódú lány,
aki saját magának keres férjet. Péter sem
veszi komolyan.
Aztán fontos dolognak leszünk
tanúi: Ambrus (Mécs
Károly
m.v.), akit addig Péter nem ismert, már csak
lelkében élő lányát záratja
Péter
szívébe. És Péter abban a lelki
állapotában igent mond. Ebből származik
későbbi
nagy vívódása, miután meglátta
és megszerette Borókát (Martinovics Dorina),
hogyan is simulhat egymáshoz a Föld és az
Ég… Sokáig sehogyan sem, de felépül a
háza Lázár, Boróka apja (Horváth Lajos Ottó)
segítségével. De csak az után, hogy
Péter lemondott a földi lányról, és
– egyelőre – hű marad a szívébe zárt
égi
lányhoz, Ambrus halott lányához.
Azt azonban nem értjük, miért
nem engedi el Borókát az apja
maga mellől. Feltehetően nem Péterrel van baja, hanem
magával a ténnyel: a
lányt szeretné magának. Jóval később
vallja meg Péternek: még csak nem is
örökbe fogadta, hanem – lopta a lányt vagy 17
éve, miután saját kislányát
éppen
akkor széttépték a vadak az erdőn. Nem is tudja,
kié volt a kislány, nem is
érdekelte talán. A fő probléma azonban az, hogy
szerelmes a lányába, aki őt
édesapjának hiszi… ezért aztán
Lázár templomot szeretne építeni a hegyre,
éspedig
Péterrel.
Péternek elvész a szamara. Az
egész falu keresi. Ebből is
fakadnak életszerű helyzetek, megint „bezavarna”
Panna, Péternek nem nehéz
ellenállnia.
Felépül a ház –
természetesen faragott gerendákból –,
házszentelőre készülnek. Péter mégsem
túl boldog, Borókát szereti még mindig.
Ráadásul
Boróka találja meg a szamarat. És akkor jön
Ambrus…. és hoz egy nagy-nagy
becsben tartott zöld kis sapkát piros bojttal. Amiről
azonnal ketten – Péter és
Lázár – tudják, hogy
Borókáé volt, később már
hárman, Lázárt is beleértve. De
szó nem esik róla.
Kristófék Péternek adnak
igazat: meglátogatják ismét, immár
Kristóf négy ujja hiányzik, levágta a
gép. Azért jöttek, hogy elkérjék a
szamarat (teljes meggyőződéssel), mert ez hozott
szerencsét Péternek. A nagy
harmóniájukba az is belefér, hogy nyáron,
amikor még egészséges volt Kristóf,
Rozáli elhagyta volna őt Péterért. Nem tudjuk,
Péter erről tudott-e, talán nem.
De most, hogy a férje „nyomorék” lett,
mellette marad. Szép, szép, de mégis…?
Mindenesetre a házaspár békében,
együtt „elvonul”. Később majd a szamarat is
megkapják.
Még nem esett szó két
másik humorforrásról: a szamarat
nagyon ellenző bíróról (Csorba – Varga József) és az
albíróról (Büllents –
Újvári Zoltán).
Nevük is jelzi, „mire képesek”. És
persze a három gyerek
mondókáikkal, zenélésükkel,
játékaikkal (Bátyi
Domonkos József, Szabó Péter, Török
Elek). Igyekeznek ők is élettel
megtölteni a színpadot, a történetet.
Sok szép pillanatot
láthatunk az előadásban. Amikor Rozáli
visszaadja a leveleit Péternek… Amikor Péter
megvallja Borókának, hogy szereti…
Amikor Lázár bevallja Péternek, hogy szerelmes
nevelt lányába, és éjszakákon
át
vívódik… Amikor Ambrus le nem veszi szemét
újra megtalált, felnőtt élő
lányáról… És Boróka
természetes, élettel teli játéka
végig, ahogyan fellángol
szerelme, kiáll Péter mellett, igyekszik
megérteni, miért olyan fontos ez a
szamár Péternek, és ahogyan lázad apja
zsarnoksága, féltése ellen.
Természetesen szép a darab
nyelvezete. Tudjuk, hogy a
Nemzeti nézőtere sajnos nem az
akusztikájáról nevezetes, de
többségében így is
élvezhető. Jó a díszlet: felülről
lógnak le az elején a „megégett”
gerendák
(erdő, háború után), majd a gyalultak
(ház), a fából készült, kevés
egyszerű
bútor. (Díszlettervező: Olekszandr Bilozub.)
Balla Ildikó tervezte az erdélyi népviseletnek
megfelelő, autentikus
jelmezeket.
Könczei
Árpád zenéje – felvételről
szól – sokrétű,
kifejező.
Összességében
hiteles előadást láthattunk.
2013. 10. 14.
