Igaz, hogy az
alapművet Nero uralkodásának idejéből Kosztolányi Dezső
írta (1922-ben jelent
meg, ez volt az első regénye), már ő sem a
történelmi birodalom korhű voltát
akarta ábrázolni. Az 1920-as évek elejének
zűrös politikai viszonyai, a „vezér”
(legyen az költővezér) felbukkanását
és térhódítását
állította párhuzamba a
zsarnok Neróval, aki nem mellesleg költő, illetve
csúfos pojáca.
Kosztolányi
regénye most alapjává vált a darabot
rendező Réczei Tamásnak,
aki maga
készítette el a regény színpadi
változatát. A cselekmény némi
megváltoztatásával (Octaviát élve
hagyja, Poppeát megfojtja a császár, ami
fordítva történt, Octaviát
kivégeztette a száműzetés alatt, Poppea Nero
rúgásába halt bele) egy társadalomkritikai
szatírát látunk, amelyben a rendező
jelen korunk égető problémáit feszegeti.
A színpad
hungarocellből készült arctalan római szobrai
között egy vásott kamasz
rohangál, meztelen fenekét mutatja a
szoboravatáson, éjjeli portyákra jár a
haverokkal, igazi fékezhetetlen fenegyerek, akivel nem
bír még saját szülőanyja
sem, nevelőapját, az „isteni” Claudiust pedig a
darab elején megmérgezik (a
gyilkos a „jó” anya és feleség,
Agrippina).
A vásott fenegyerek természetesen
Nero, más néven
Domitianus, aki Agrippina első házasságából
származik, ő lesz a császár, mert
Claudius fiát, Britannicust a „jó” anya
kitagadtatta apjával.
Nero hamar
beletanul az uralkodásba, kiderül, hogy leginkább a
költői babérok, a színészet
érdekli, és vér szerinti apjával is
társalog hipnózis útján. A régen
elhunyt
valódi apafigurája azért is fontos, mert a
Rómára lezúduló romlást
jósolta meg
felnövő fia személyében. És lőn. Nero a
pusztulást hozza a városra. Ám
fontosabb neki a költői siker, s ehhez is talál
személyt Poppea figurájában,
aki megrendezi férjének a győzelmet a költői
versenyen.
De mindez nem
elég, amíg él a vetélytárs is,
ezúttal Britannicus, aki jobb költő. Amikor nem
tudja megszerezni a költő császár Britannicus
elismerését, őt is megöleti, a
rendezés itt egy csavart alkalmaz, amikor
tolószékbe ülteti a vetélytársat,
és
beszédét értelmetlenné teszi. Ugyanis ekkor
már nem vetélytársa Nerónak,
megölni sem kellene.
És jönnek az
újabb
ellenfelek, kiderül, hogy Agrippina és Seneca is
ellenfél, az a Seneca, aki a
jóra tanította, s amikor kellett, igazolta
rémtetteit, vagyis hazudott a
tehetségtelen és szörnyszülött
tanítványnak. Nero körül csak az marad meg, aki
teljes mértékben kiszolgálja őt, és
még akkor sincs teljes biztonságban. S
mindezt miért teheti meg? Mert teljhatalommal rendelkezik, a
félelem megbénítja
ellenfeleit, nem törnek életére, ahogy elődeit
sorban meggyilkolták, mikor
útban voltak.
Vajon Nero
vérszomjas uralkodó, vagy szorongó diktátor
csupán? Retteg a körülötte élő
rokonaitól, mindenkiben vetélytársat lát,
végtelenül magányos, nem tudja, ki a
barátja, és ki az, aki csak hízeleg, ezért
mutatja magát félelmetesnek,
vérengzőnek. Frusztrált, orvosi eset.
Meddig lehet
elmenni egy birodalom megtartásában? Lehet-e egy igazi
művész megalkuvó? Ki
lehet szabad ilyen körülmények között? Mindezek a kérdések
felmerülnek az adaptált regény kapcsán a
Pesti
Magyar Színház színpadán. Konkrét
válaszok helyett a végkifejletre kell
figyelnünk, amikor Nero befekszik az általa
elpusztított szerettei közé, mert
nem hajlandóak vele kommunikálni. A halottak szellemei
körülveszik, tőlük nem
menekülhet, kénytelen utánuk menni. Rövid
távú győzelemre számíthat minden
hasonló pályázó.
Kiss Borbála díszlete
nem az ókori Rómát
idézi, a szöveget segíti, teszi
világossá egy-egy
jelenet lényegét. Ilyen a fürdő
imitáció, a zománcos kád, amiben Seneca
meghal,
vagy az elégő papír Colosseum (ami nem is létezett
még Nero idejében). Kevésbé
tetszettek Kovács Yvett Alida
jelmezei, hol túl modern ruhákba öltözteti
színészeit
(Nero szakadt farmere és Seneca sárga dzsekije), hol
antikosra veszi a ruhát
(szavalókórus piros műszálas római
fazonú öltözete). Zavaró a jelmezek
ilyenfajta keveredése.
Horváth Illés
alakítja Nero szerepét. Kistermetű, kócos,
rendetlen kinézete egy szokatlan
szörnyeteget mutat nekünk. Nem komikus figura (ahogy eddig
legtöbbször láttuk
Nerót), hanem pszichopata deviáns kölyök.
Csúfolódik, elváltoztatja hangját,
durva, mindent kipróbál, máskor
könyörög szeretetért (ölbe hajtott fej
többször
is). A fiatal színész jól megfelelt a
koncepciónak. Pál
András Senecája mai
értelmiségi figura, ő legjobb az utolsó
kád-jelenetben, amikor kilép
önmagából,
és kívülről nézi fizikai
halálát, „éteri” teste pedig elindul a
fény
(halhatatlanság) felé, a kádban a semmit
fogják kivégzői. Balsai
Móni a tőle
megszokott jó formáját hozza Poppea
szerepében. Fillár
István négy
epizódszerepet is játszik, a megmérgezett Claudius
alakítással meglepetést tud
okozni a nézőnek. Benkő
Nóra (Agrippina), Gémes
Antos (Zodicus), Holecskó
Orsolya (Octavia) kissé elmaradtak a fenti
teljesítményektől. Megható volt Csernus
Mariann Paulinaként, és megrázó Gula Péter
nyomorúságos Britannicusa.
Mozgás: Horgas
Ádám, zene: Wagner-Puskás
Péter, a versválogatás Szálinger Balázs
munkája.
Megjegyzendő, hogy a színpadi adaptáció
legmeghatóbb vonulata az időnként
elhangzó néhány Kosztolányi
versrészlet a Halotti
beszéd, az Akarsz-e
játszani,
a Mostan színes
tintákról álmodom című verseiből.
Briliáns ötlet.
2013. május 17.
Földesdy
Gabriella
Megjelent: Kláris, 2013/5. sz.
♣
♣ ♣