Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

TARELKIN HALÁLA

SZÍNHÁZ

MEPHISTO

Nemzeti Színház

Gondolatiságában felkavaró, nehéz és jelentős darab született Alföldi Róbert (a Nemzetiben most utolsó) rendezésében Klaus Mann azonos című regényéből. (Fordította Lányi Sarolta, színpadi adaptáció: Alföldi Róbert és Vörös Róbert dramaturg.) Hendrik Höfgen, a baloldaliból átváltozott „náci” színész történetét, kétes dicsőségét a Harmadik Birodalomban többféle forrásból ismerhetjük. (Szabó István Oscar-díjas filmje szintén e regény alapján készült.)

A Nemzeti Színház két részben játssza a szövevényes, a történelemtől el nem vonatkoztatható darabot az egyre inkább fasizálódó országban egy sikerre éhes, eléggé különös, ellentmondásos jellemvonásokkal bíró művészről, aki soha nem lép be egyetlen pártba sem. A (hamburgi) színház maga azonban mindig politizál, és Höfgen rendez a „forradalmi színház”-ban. Höfgennek (Hendrik Höfgen – Stohl András) pedig rálátása is van – lehetne – az eseményekre, hiszen többször megfordul külföldön, és persze egyes barátai, felesége (Barbara Bruckner – Radnay Csilla) figyelmeztetik a várható veszélyekre. (A könyvet 1936-ban adták ki.) Ezek azonban csak várhatóak – amíg el nem tűnik színésztársa, Otto Ulrich (Makranczi Zalán), ki nem toloncolják az országból szeretőjét, Juliette-et (Juliette Martens – Bánfalvi Eszter). Hendrik azonban ekkor is a sikert választja: Párizsból ismét visszatér, újra megnősül (Nicoletta von Niebuhrt, Marder volt barátnőjét veszi el – Martinovics Dorina), és boldognak látszik, hogy a Tábornagy (Németország katonai miniszterelnöke – László Zsolt) köszönti az esküvőjén őt, immár nemcsak a Porosz Nemzeti Színház vezető színészét és intendánsát, hanem „az egész német kultúra vezetőjét” (egyáltalában, lehetséges ilyen?) – miközben „ő csak egy színész”. Valóban?!

Nagy ára volt annak, hogy eljátszhatta az áhított Mephisto, majd Hamlet szerepét, és ő kész volt ezt készségesen megfizetni.

Az előadást nézve egyre több kérdés merülhet fel. Például, hogy miért éppen Höfgen lesz a Tábornagy játékszere? Sok fontos utalás hangzik el személyiségére vonatkozóan (kívül erősnek mutatkozó, de belül gyenge; inkább erőszakos, mint tehetséges stb.) Ha ő nem vállalja el ezt a társadalmi szerepet, bizonyára elvállalja más. De egy diktatúrában feltétlenül szükségük van a hatalmon nem lévőknek a művészetre? Színházra? Ha igen, milyenre? Meddig mehet el a művészet a hatalommal szemben? Meddig tud ténylegesen elmenni? Létezhet érdemben, lényegileg „forradalmi színház”? Tudjuk, Höfgent egyszerűen „lesöpri” a miniszterelnök, amikor menteni igyekezne régi színésztársát, Otto Ulrichot. Melyik a jó, a helyes döntés: emigrálni, vagy otthon megpróbálni tenni valamit? „Az egész nép nem emigrálhat”… Valóban nem.

Az előadásnak számos felejthetetlen jelenete van. Hendrik első találkozása Barbarával, majd házasságuk repedésének első jele a lágytojással kulturáltságuk jelentős különbözőségét mutatja meg, tele indulattal. A kán-kán, Höfgen fölényével… A Hamburgi Művészszínház társulatának igazgatója (Oskar H. Kroge – Gáspár Sándor) és zsidó származású felesége (Rahel Mohrenwitz – Söptei Andrea) egy padon ülve, békésen, virágnyelven eltervezett, majd hangtalanul megvalósított öngyilkossága – cipőjük levételével, halálba ugrásukkal. Fülünkbe dübörög az elhaladó vonat. (A megvilágított üres padot sokáig látjuk még. A gondosan letett két pár cipő között jön be Hendrik, ügyet sem vetve azokra, míg később a Tábornagy az egyik pár cipőt hatalmas lendülettel félrerúgja.) A Párizsi Interkontinentál szobájában Höfgen reagálása Hitler hatalomra kerülésének hírére (Barbara telefonja). Vagy Höfgen Mephisto szerepében – nos, Höfgent nem mondhatjuk tehetségtelennek. Hatásos a „jog az élethez, a szabadsághoz, jog a törekvéshez a boldogságra” tánc és dal. Vagy a ketrec, amelyben Höfgen csak látszólag vergődik (muszáj-e elvállalnia az intendatúrát), hiszen egy váratlan pillanatban egyszerűen kibújik a vasrácsok közül – miközben igazából kalitkájában marad: nem hagyja el Németországot, mert ez a hazája, és mert ő német színész!

Vajon valóban a diktatúrának behódolt, azt kiszolgáló színész feladata átmenteni a kultúrát – amit Höfgen mentéségéül hoz fel leginkább saját magának? És vajon milyen kultúrát kell átmenteni?

Ragyogó Dora Martin (Udvaros Dorottya) berlini sztárként is, emigráló-emigrált emberként is. Vagy amikor Lotte Lindenthal, a Tábornagy barátnője (Tenki Réka) altatódalt énekel szeretőjének, egy kézmozdulattal elküldve Höfgent.

Fontos Teophil Marder (Hevér Gábor) alakja is, aki később végleg elveszti kapcsolatát a való élettel, már csak álmodozik. Ezzel lesz teljes a lehetséges magatartások tára a diktatúra kiépülésekor: öngyilkosság, külső-belső emigráció, lázadás, behódolás.

Olykor egybefolyik, hogy a színházban is színházat látunk-e, vagy az „életet”, amitől néhol szinte meseszerűvé válik. Az előadás a korabeli Németországot idézi fel a német nyelvű dalokkal is, amelyek még hitelesebbé tesznek – bármely diktatúrát, annak kiépülését, a kezdeti általános – és hátborzongató, minden gondolkodás nélküli – lelkesedést.

 További szereplők: Hans Miklas színész – Nagy Zsolt, Alex Bonetti – Szatory Dávid, Angelika Siebert – Mészáros Piroska, Marika, a súgó – Nagy Mari, Hedda von Herzfeld és Brigitta – Murányi Tünde, Willi Böck – Fehér Tibor.

Nem zárhatjuk szívünkbe Höfgent. De muszáj „utálnunk”? Mennyire? Vagy inkább sajnáljuk, hogy egy „ilyen művész” válik a hatalom játékszerévé, és sokáig észre sem veszi (vagy nem akarja észrevenni), aztán már késő? (Bár elvben még elmehet az országból – de miért tenné?) De lehetséges, hogy már sohasem veszi észre. Úgy tűnik, hogy Stohl, némi távolságot tartva Höfgentől, felerősíti annak ellentmondásosságát az élet (az előadás) ezernyi percében, mozzanatában.

Érdekes önmagában a díszlet a rengeteg nyomasztó vastraverzzel; a különös függönyökkel, magas emelvényekkel több szinten játszódik a darab.

Kifejezőek a táncok. Az előadás Höfgen (szándékoltan) esetlen táncórai gyakorlásával kezdődik Juliette-nél (koreográfus Gergye Krisztián), az erőteljes zenével együtt megadva az előadás alaphangját (Juliette-tel való némileg furcsa viszonyát), Höfgen kissé esetlen mozgását, ezen keresztül talán jellemének darabosságát, diszharmóniáját jelezve.

A jelmezek változatosak, jellemzőek (Füzér Anni munkája). Zene: Bella Máté.

 A hosszú vastapsot szokatlanul teljes és hosszú csönd előzi meg. A kérdések itt maradnak.

 Budapest, 2013. 05. 11.

 Györgypál Katalin

 

Megjelent: In Kláris Antológia '13,  114–117. pp

 ♣    ♣    ♣

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©