Van már egy Oscar-díjunk Klaus Mann regényének
adaptációjából. 1982-ben a legjobb
külföldi film díját
nyerte el. De Szabó István már 1981-ben, a
bemutató évében a legjobb
forgatókönyvért
kapott kitüntetést Cannes-ban. A regényt most a
rendező Alföldi Róbert, és Vörös
Róbert dramaturg adaptálta színpadra (a
regény fordítója: Lányi Sarolta). Az
időközben
eltelt 32 év, valamint a jelen speciális helyzet (ez
Alföldi búcsúrendezése a
Nemzetiben) máshová helyezte a súlypontokat, mint
Szabó István filmje. Más
korszak, más problémák.
Szabó István
rendezése politikai áthallásos rendezés
volt, ő a Rákosival kezdődő és Kádár
alatt kivirágzó puha diktatúrát
látta bele Klaus Mann regényébe. Alföldi
rendezése is politikai és áthallásos.
Hiába tiltakozik ellene nyilatkozataiban.
Az elmúlt ötéves igazgatói ciklus alatt
minden rendezése súlyos
társadalomkritika volt, bírálat, bemutatva benne a
saját személyének mártír
voltát. Jelen produkció is ilyen. Ami igaz, igaz, mindezt
nagy művészi erővel,
igen jó rendezői ötletekkel,
közönségét lenyűgözve teszi.
Megnéztük
és
megszűrtük Alföldi Mephistóját,
ami dramaturgiailag, rendezői kiforrottságát,
színpadi megvalósulását tekintve remek
alkotás. A leköszönő igazgató
búcsúja
volt színházától, hiába mondja, hogy
már fél évvel az új pályázat
előtt benne
volt a műsorban, ez a Mephisto Alföldi véleménye a
jelenlegi kultúrpolitikáról,
igazgatóváltásról, kormányról
és kormányzásról. Vagyis
lesújtó, úgy egészében
véve, ahogy van.
A főhős Hendrik
Höfgen német színész karaktere a siker,
elismerés, érvényesülés
bűvkörében élő
fiatalember prototípusa. Olyan képlékeny alkat,
aki a fentiek elérése céljából
mindenre képes. Megalkuvó, elveit feladó,
valójában gyenge ember, meghajlásra,
talpnyalásra képes szerencsétlen, akit
sajnálnunk kell, de közben meg is
bélyegezzük tetteit. Ő és a hozzá
hasonlók tartják fenn a diktatúrákat. A
diktatúrák pedig nincsenek jóban a
művészettel, mert csak az jár jól
művészként, aki csahol, visszhangozza a diktátor
szavait, elvárásait. Azt
kellene hinnünk, hogy a mai Magyarország
olyan, vagy erősen hasonló a náci
Németországhoz, de józan ésszel ezt nem
hihetjük. És azt sem hihetjük, hogy a
Nemzeti Színház igazgatói posztja
örökös hitbizomány egyetlen személynek. A
lejárt mandátum után nem jár
kötelezően az új megbízatás, ez nem
méltánytalan,
inkább az új igazgatónak
nehezítették meg a helyzetét, aki nem Höfgen
típus.
Majd ha rosszul csinálja, és kurzus emberré
válik (még nem az, nem biztos, hogy
az lesz!), lehet szidni.
Höfgen
baloldali elkötelezettből, aki kiutálja
a hamburgi színházból a náci Hans Miklast,
majd mikor hatalomra jutnak a nácik,
a szolgájukká válik – mintha mi sem
történt volna –, az erkölcsi nulla szép
példája volt és lesz is mindig. Minden rendszer
így dolgozik, amire rásütik a
diktatúra bélyegét, kivétel a
demokrácia, mert ott nincs ilyen. Sajnos,
kiderült, hogy demokrácia sincs tiszta formában,
akik annak vallják magukat,
többnyire saját zsebre dolgoznak, elfogultak,
részrehajlóak.
De fogadjuk el
Alföldit, aki azt mondja, ő csak a művész és a
mindenkori hatalom viszonyát
vitte színre. Egyetlen lehetőség egy művész
számára, hogy független marad,
akkor tudja kibontakoztatni szuverén tehetségét.
Most, az igazgató öt év utáni
leköszöntével pont erre nyílik
lehetőség: örömmel hívják
mindenfelé, hogy
megmutathassa sziporkázó tálentumát az őt
éljenző közönségnek. Új
kihívások várják ország- és
világszerte.
Menczel Róbert vastraverzes
díszlete remekül tölti be sok
funkcióját, elfér benne egy baráti
hangulatú színházi büfé,
párizsi hotelszoba, tábornoki ebédlő, a hamburgi
színpad és még sok minden. A helyszínek
egymásba folynak, így mindig gyors
váltások történnek, felpörgetve az
előadás tempóját. Füzér Anni jelmezei
kiválóak, ügyel a részletekre is szereplői
öltözékében, a nők szinte mindig kis
retiküllel szaladgálnak, a hajviselet és a
szoknyahossz 30-as évekbeli.
Legötletesebbek Stohl András (Höfgen)
jelmezei és maszkjai,
kellékei. Denevér Mephisto-jelmeze a váltás
után Jolly Jokerre változik, meszelt
arca a piros vigyorgó festett szájjal
rendkívül kifejező ötlet. Zenéjét Bella
Máté állította össze, Beethoven
IX. szimfóniáját használva elsősorban, de
felcseng két Wagner-motívum is, valamint korabeli
slágerek, fő helyen a
„Pingvin” dallal. A színészek
mozgását (Höfgen balettszáma) Gergye Krisztián
koreografálta.
Az előadás
rendkívüli színészi
teljesítményekre ad lehetőséget, és nemcsak
a főszereplő
Stohl Andrásnak, aki pályája
csúcsára ért. Jól sikerült a
két feleség: Radnay
Csilla és Martinovics Dorina játéka.
Hálás szerep jutott Hevér
Gábornak, egy
tolókocsis, nárcisztikus írót
játszik, ugyanígy hálás Dora Martin
szerepében Udvaros Dorottya,
vagy a
Kroge házaspárt alakító Gáspár Sándor
és Söptei
Andrea, a Tábornagy szerepében László Zsolt. Az
epizódszerepek ugyancsak
emlékezetesek: Bánfalvi
Eszter mulatt szeretőként, Nagy Mari
súgóként, Tenki
Réka a nagy ember barátnőjét és
tehetségtelen színésznőt játszva, Mészáros
Piroska naivat játssza a Naiva szerepben, Nagy Zsolt forrófejű
náciként.
Alföldi
kultusszá
vált, akármit rendez, ugyanilyen vastapssal
fogadták volna.
2013. május
14.
Földesdy Gabriella
Megjelent:
Kláris, 2013/5. sz.
