Székely
Csaba „Bányavirág” című
drámája tavaly, a 2012-es pécsi
POSZT-on a legjobb magyar dráma díjat nyerte. Akkor
látatlanban elfogadtuk a
döntést, itt és most a Nemzetiben,
megvalósult színpadi mivoltában
meggyőződhetünk, hogy joggal kapta az elismerést. A fiatal
szerző erős drámát
írt, olyant, ami odaszögez bennünket a kicsiny
nézőtér székéhez.
A nyers faburkolat illata, a parasztház
belső kiképzése
(díszlet- és jelmeztervező: Bartha József) egy
székely kis faluba visz el
minket. Itt lakik Iván, aki 42 évesen, elveszítve
munkáját a közelmúltban
bezárt bányában, már csak azt várja,
hogy a rák utolsó stádiumában szenvedő
apja meghaljon, s ami utána marad, megoszthassa
féltestvérével, Ilonkával. Az
itteni élet nem sok örömet hoz. Mihály, az
orvos, naponta benéz a beteghez, de
inkább csak a pálinka kedvéért jön,
aztán itt van Illés, aki furcsa híreket hoz
mindig, nem is szereti senki, vagy Irma, a felesége, aki
befőttel állít be
minden nap, de ő meg Ivánba szerelmes, egy kis
örömszerzésért jön inkább.
Ilonka ápolni jár apjához, ő szívesen
összejönne az orvossal, ha nem volna
Mihálynak felesége és három gyereke. De
van! Boldogtalan itt mindenki, nemhiába
a leggyakoribb halálnem az öngyilkosság, az is
akasztás formájában.
Néha persze jönnek
„Magyarból” újságírók,
riporterek, akik
szeretik, ha az itteniek felveszik a székely harisnyát,
népdalt énekelnek,
szóval őrzik a hagyományokat. Nem szabad nekik
csalódást okozni.
Történik azért ez-az
néha. Mihály bizalmasan elárulja, hogy
Iván nagybeteg apja ügyvédért
küldött, házát, kertjét nem gyermekeire,
hanem az
egyházra szándékszik hagyni. Ez aztán
kiveri a biztosítékot, Ilonka visszamegy
a városba, Iván dühében megölné
apját, de nem viszi rá a lélek. Illés meg
felakasztja magát, hogy a felesége, Irma
összejöhessen Ivánnal.
A dolgok azonban másképp alakulnak. Az orvos meg
Iván a temetés után
bepálinkáznak, és olyan részegen
jönnek haza, hogy még a kulcsot se találják,
így az ablakon kell bemászni. A két székely
félórán keresztül tántorog,
nyakalja a pálinkát, siratja a szomszédot
és saját magát. Ez utóbbi azonban
senkit sem érdekel. Végül nézik a
laptévét, amit „Magyarból”
küldtek. Iván is
szerepel a műsorban, épp a hagyományokról
beszél…
A Bányavirág
olyan életsorsokat mutat be, amelyeket látva, elszorul
a szívünk a szerencsétlen erdélyi
kilátástalanságon, ugyanakkor kacagunk azon,
hogyan élik túl a szereplők saját elrontott,
sehová sem vezető életüket egy kis
hazugsággal, boldogságkereséssel. A pálinka
nem gyilkos méreg, hanem életmentő
elixír, a székely harisnya nem valós népi
hagyomány, csak reklámfogás, ahogy a
templomi kórus sem zsoltárt énekel, hanem műdalt.
Az isteni akarat is
megvicceli az ittenieket. Aki még élhetne, inkább
felköti magát, a haldokló
öreg ellenben évekig húzza, és nem bír
meghalni.
Sebestyén
Aba rendező a székely nyomorúság 21.
századi
abszurd létét rendezte meg az ötszereplős
kamaradráma lecsupaszított
sorstragédiájában (dramaturg: Keszthelyi Kinga, Perczel Enikő).
Nincs
felesleges szó, semmi, ami nem szolgálja a bemutatott
szituáció szörnyűségét,
az ezzel szembeni tehetetlenséget. Amikor
kiáltanánk, hogy elég!, akkor
megszólal a furulya a díszlet tetején, és
betölti a termet fájdalmas dallamaival.
A kamaradráma öt szereplője
elbűvöli a nézőt, elsőként a
Furulyás Kerényi
Róbert. Tompos
Kátya finom érzékenységű
Ilonkája, Söptei
Andrea vágyakozó Irmája, Szarvas József huncut
mosolyú Illése magával ragad
bennünket, de a lélegzetünk is eláll a László Zsolt – Stohl
András által
mutatott „kettősön”, amikor a
pálinkától tántorgó, ablakon
bemászó két székelyt
játsszák. Meg es izzadnak a fiúk, biz’a!
Tapsolunk es nekik vagy negyed órát!
(Az előadás a Nemzeti
Színház és a dunaújvárosi
Bartók
Kamaraszínház közös produkciója)
Budapest, 2013. március
24.
Földesdy Gabriella