Különleges élményben
volt részünk, Mrozek
Tangó című
darabjának egyik próbáján vehettünk
részt a bemutató előtt három héttel. A
színház a sajtónak és a
pártoló tagoknak kedvezett ezzel a lehetőséggel.
Bagossy
László rendező a nézőtér első
sorából irányította a
próbát, a második felvonás volt soron,
ismertették az első felvonás
koncepcióját, hogy bele tudjunk helyezkedni a
szituációba. Még nem volt igazi
díszlet, jelmez, egy-egy jelenetnek többször is
nekifutottak, kipróbálván
többféle mozgási, játszási
lehetőséget, melyik jobb, melyiket tartsák meg
véglegesnek. Meglepő volt, hogy rendezői diktatúra
helyett színpadi
demokráciával találkoztunk, mivel a
színészek többször álltak elő
ötleteikkel,
és meghallgatásra találtak Bagossynál,
vagyis a darab kidolgozása, jelenetezése
közmegegyezésen alapul
Örkényéknél, legalább is a Tangó esetében.
Még azt is megtudtuk, hogy Mrozek nagyon
pontos
instrukciókat adott drámája
eljátszásához, centire meghatározta, mikor
mit hová
kell tenni, ki mikor hová megy, stb. Persze, ettől el is lehet
térni, kevesen
tartják be a szigorú előírásokat.
A színészek a
szövegmemorizálás korszakában voltak,
súgóval
dolgoztak, ami zökkenőmentesen funkcionált, a
hangsúly mindig a színpadi
mozgáson volt, ennek begyakorlása, kidolgozása
sokkal nehezebbnek tűnik, mint a
szöveg elsajátítása.
A sajtóbemutatón tizenhat nappal
később láthattuk a Tangót
megszakítás nélkül, teljes jelmezzel,
díszlettel. Az eltelt időszak kiérlelte a
szituációkat. Szinte meglepő, hogy – mai divat
ellenére – nem fordíttatták újra
a darabot, jó volt a régi (Kerényi Grácia),
nagyjából követték a szerző
előírásait a díszlet tekintetében (Khell Zsolt), viszont Artúr
megölésének
módjában változtattak.
Mindenki azt várta, mitől lesz
aktuális mostanság Mrozek
1950-es évek végén játszódó
darabja, ami akkor abszurd műnek számított, s
lázadt egyrészt a konvenciók,
másrészt a káosz, a „mindent szabad”
liberális
rendetlensége ellen. Az Edek által diktált terror
akkor még felidézte a náci
uralomtól való rettegést. A nyílt erőszak
ma is fenyeget(het), de ezúttal nem
asszociálunk rá. Már sokszor láttuk
mindezt, így a Tangó
egyre kevésbé hökkent
meg bennünket, abszurd helyzetei mára
realitásokká, sőt naturalistává lettek.
Legfeljebb elszórakozunk jól fogalmazott
szentenciáin, bájos humorán, de nem
hordoz sorok (jelenetek) között megbúvó
súlyos társadalmi mondanivalót.
Bagossy László rendezése is
ezt támasztja alá. Az első rész
rendetlenségét kínos rend váltja fel a
második részben. Artúr, a rendet
visszakövetelő ifjú titán próbálja
uralni a családot új, konvenciókat
felelevenítő uralmával, ám belebukik, az elvtelen,
senkiházi Edek legyőzi. De
ez már nem újság, ez már régi
lemeznek számít manapság. Nem érezzük,
hogy a
magatartástípusokat hordozó szereplők
valóban képviselnének valami újat,
mindent és mindenkit túlírt a
valóság. Nincs aktualitás.
A színészek e koncepció
kereteit betartva vergődnek. Pogány
Judit és Csuja Imre az
öregek sajátos szereplehetőségeit hozzák a
színpadra
(vagy rettegnek a változástól vagy elébe
mennek), Mácsai Pál
hiába játszik jól,
sovány alkata ellentmond a Sztomilban megtestesült apa
szerepnek. Für Anikó a
boldogságot kereső feleség-anya megszokott
szerepét játssza, Szantdner
Anna a
butuska libát, ezzel együtt ő egy valódi mai fiatal
lányt varázsol elénk.
Leghálásabb szerep Debreczeny
Csabáé (Edek), aki él is a
lehetőséggel, önző,
mindenkit lenéző, alattomos figurája igen jó
alakítás. Máthé
Zsolt fiatal
lázadóként épp ellenkezőleg, nem tud
értelmes figurát csinálni Artúrból,
legtöbbször csak egy sipítozó,
rakoncátlan kölyök jön ki belőle.
Khell Zsolt
díszlete megfelel a Mrozek-féle
előírásoknak,
míg Ignjatovic Kristina
jelmezei akkor válnak érthetetlenné, amikor a
fénykép
jelenethez a négy szereplőt lengyel népviseletbe
öltözteti. Dramaturg: Gáspár
Ildikó, koreográfus: Budai László.
Budapest, 2012.
december 29.
Földesdy Gabriella