Herczeg
Ferenc 108 éve
bemutatott (1904) színdarabját újította fel
a most átadott, gyönyörűen renovált
székesfehérvári színház. A
kívül-belül pazar épület egy régi,
elfelejtett
darabbal rukkolt ki. Herczeg művét, ami a maga korában
szakmai elismerést és
közönségsikert hozott a szerzőnek, a
háború óta nem játszották.
A történelmi
tárgyú dráma
1453-ban játszódik, cselekménye Bizánc
mohamedánok általi bevételének
napján
játszódik. Miért esett el Bizánc, s lett a
török invázió martaléka a
keresztény
város? Talán, mert kevesen védték a
királyi várat, a túlerő győzött, nem
harcoltak lelkesen a zsoldosok, rosszak voltak a hadvezérek.
Mindez igaz lehet,
de nem ez volt a baj. A szerző szerint nagyfokú
erkölcstelenség és az árulás
veszejtette el a várost. Lakosai már jóval a
város bevétele előtt meghódoltak a
török szultánnak és csapatainak, eladták
magukat és javaikat az ellenségnek,
alig várták, hogy Constantin császár
elvonuljon, vagy hősi halált haljon, mert
a nép és a kegyencek az új hatalommal akartak
lepaktálni, a régi már unalmas
volt. Így vélte ezt a várkapitány, a
tengernagy, a pátriárka, az udvarhölgyek,
Leonidas spártai leszármazott, és maga
Iréne császárné is, aki már
régen
gyűlölte hős Constantinját.
A császár eddig
vakon bízott
alattvalóiban, hozzátartozóiban, nem látta
a körülötte lévő veszélyt, nem
tudta, hogy mindenki elárulja, kivéve a genovai
zsoldosokat, akik hűek
mindhalálig hozzá. A dráma épp azt mutatja,
mit tesz Constantin, amikor rájön
arra, elárulták, nincs értelme a további
harcnak.
Herczeg
országgyűlési
képviselőként írta meg a Bizáncot, mert
látta, hogy a századelő parlamenti
obstrukciós politikája végveszélybe sodorja
a nemzetet, politikában való
csalódása íratta vele a nagyszabású
drámát. Megérzése később
igazolódott a
háború kitörése után, és
torkollott az ország megcsonkítása, forradalom,
diktatúra tragikus végkifejleteibe.
Bagó
Bertalan rendezése
felvillantotta az egyik lehetőséget, amelyben
érthetővé válik a mai néző
számára a darab eszmeisége. A várat egy
hatalmas acélkapu szimbolizálja,
vetített háttérként látjuk a
középkori Bizánc falait a tenger partján, a
szereplők félig korabeli jelmezben, félig mai
ruhában jelennek meg (díszlet és
jelmez: Vereczkei Rita). S
hogy ne csak jelmezes szereplők rohangáljanak le- s
föl a színpadon időnként szöveget mondva, a
tánckar pantomimjátékot ad elő, ami
a „húzd meg, ereszd meg” magatartásról
szól – szellemesen –, ehhez járul a
színpadon felállított élőzenekar, ez adja
meg a műben elhangzó dialógusok
alaphangulatát, növeli a feszültséget, amikor
kell, vagy könnyeden aláfest, ha
szükséges. (Koreográfus: Horváth Csaba; zeneszerző: Dobri Dániel).
Kétségtelen, hogy
eljött az
ideje a „Bizánc”
felújításának, most is úgy
érezhetjük, hogy valami nagy árulás
van körülöttünk, a környező világ
felzabál bennünket képletesen és
valóságosan
is. Herczeg színdarabja többféle lehetőséget
nyújt ennek kibontakoztatására, a
székesfehérvári volt az egyik, amely felkeltette
az érdeklődést a téma iránt,
de nem döbbentett meg úgy istenigazából
bennünket.
A hatalmas
szereplőgárdát
felsorolni sem egyszerű feladat, Hirtling
István és Kubik
Anna Konstantin,
illetve Iréne szerepében nagyon igyekeztek a maximumot
adni, de kicsi volt a
mozgásterük, nem tudtak megfelelően kibontakozni. Az
összes többi szerep
epizód, közülük hármat láttam
kiemelkedőnek, Sághy
Tamásra Demeter nagyherceg
szerepében oda kellett figyelni, dühkitörései,
szögletes mozgása, mániás
fejbiccentései nagyszerű alakítást
eredményeztek. Egyed Attila
hűvös és kimért
volt Giovanni zsoldos kapitányként, míg Tamási Zoltán Lala
Kalil követként a
szomorú vég előrejelzésében volt
kiváló.
A Vörösmarty
Színházé az
érdem, hogy eszébe jutott Herczeg Ferenc remekműve.
Földesdy
Gabriella
Megjelent a Kláris 13/2.
számában
