A
„Vidéki színházak fesztiválja”
rendezvénysorozat
keretében néztük meg Moliere „Scapin, a
szemfényvesztő” (Ford. Rideg
Zsófia)
című burleszk komédiáját, amelyet a
Debreceni Csokonai Színház
vendégjátékában
láthattunk.
A darabot a román Silviu Purcarete rendezte,
és beválogatták az idei POSZT-ra is, ahol nem
nyert ugyan díjat, de attól még
a rendezés és a játék igen
színvonalas. A Scapin dramaturgiailag kiváló
színdarab, a szerző kései remeklése,
szövegét nem kell meghúzni sem, mert nincs
benne felesleges vagy elavult kitétel. A rendező szinte
felfedezi Moliere
vígjátékát, időtlenné teszi,
egyszerre játssza mély értelműnek és
könnyed
farce-nak. Mindehhez persze kellettek a díszlet- és
jelmeztervek (Helmut
Stürmer), megfelelő zenei effektusok (Vasile Sirli), és egy
ütős címszereplő
(Trill Zsolt), aki
színészegyéniségével magával
ragadja a nézőt az előadás
elejétől végéig.
A „Scapin” jelen
zűrzavaros világunkban is
játszódhatna, hiszen egyrészt arról
szól, mennyire eltérnek apák és fiúk
elképzelései a boldogulásról,
párválasztásról,
pénzszerzésről vagy
felhalmozásról. Másrészt bemutat egy olyan
remek karaktert (Scapin), aki képes
saját furfangjaival, eszével, trükkjeivel
túljárni a fösvény apákon, akik nem
adják pénzüket fiaiknak, csak akkor, ha valamilyen
ürüggyel kicsalják tőlük.
Moliere nagy mókamester volt, kiválóan ismerte az
emberi gyengeségeket, az
igazi fösvényről (aki csak ül a vagyonán, nem
költ belőle semmit, rongyos és
éhezik akár) külön
vígjátékot írt. Itt a fösvény
apák csak mellékszereplők, az
igazi szerep a „bűvészé”, aki kicsalja
tőlük a szükséges összeget, mégpedig oly
módon, hogy nem magának tartja meg, hanem
kétségbeesett fiaik boldogulására
fordítja, és végül győztesen kerül ki az
ügyletből, még a megkárosított apák
sem haragszanak rá.
Purcarete a cselekményt egy
olasz
kikötőváros presszójába helyezte a
múlt század 50-es, 60-as éveiben, a
díszletelemek legalábbis erre utalnak, bár nagy a
rendetlenség. A székek
feltornyosulva állnak egyik sarokban, hátul a
kávézó pultja, a szereplők
forgóajtón át közlekednek ki s be,
pincér hozza a kávét, a bárzongorán
időnként a furfangos Scapin játszik. A jelmezek
részben idézik az 50-es évek
öltöny divatját, ám a nők öltözete
igencsak eklektikus. Van egy néma szereplő,
aki a kezdetkor bent ül a színpadon, és azt a barokk
krinolinruhát varrja, amit
egy mellékszereplő (dajka) fog majd viselni a második
részben. A címszereplő
jelmeze egy csavargó öltözetére
hasonlít. Kétszer tanúi vagyunk
dörgés-villámlásnak, amely
bombariadóhoz is hasonlatos, az égzengés lehet
külső és
belső vihar is egyaránt, valódi és szimbolikus.
Modern korunk a nejlonzsákokban
van jelen a színpadon, az aktuális
elbújásra ítélt szereplőket nagy
fóliazsákba
vagy takaróba rejtik, a hölgyek a földön
fekszenek, rajtuk textiltakaró, adott
pillanatban innen bújnak elő. A zongora nemcsak hangszer, de
egyben
iratszekrény is, valamely peranyag iratai
mázsaszám kerülnek ki belőle.
A játék a
címszereplő Trill Zsoltra épül,
aki most is bizonyítja, hogy nagy feladatok
megoldására alkalmas
színészóriás
(ld. még Tragédia Lucifere). Huncut mosolyával,
dinamikus mozgásával,
hangszínének változtatásával,
arcmimikájával uralja a színpadot.
Emlékezetes
alakítás még a Leandert játszó Mészáros Tibor, aki
csoszogó mozgásával,
szemüvegével, és nem utolsó sorban pocakos
megjelenésével esetlenné tette a
fösvény Géronte fiának szerepét. Olt Tamás a legjobb
epizód szoborszerű pincért
alakítva, jó még Varga
József és Garay
Nagy Tamás, a két fösvény apa
megtestesítői. Kevés lehetőség jutott a
hölgyeknek, közülük Orosz Melinda
játssza kissé frivol módon Zerbinette-et, a
hányatott életű állítólagos
cigánylányt.
A sziporkázóan
szellemes, időnként
abszurdoid megoldásokra emlékeztető
szituációk közben jókat nevettünk a
színpadi szemfényvesztéseken, amiket a debreceniek
varázsoltak elénk.
Földesdy Gabriella